Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
BEVEZETÉS - Régiók és kézművesség a török kori Északkelet-Magyarországon (Gyulai Eva)
céhek létrejöttében szerepe volt annak a szándéknak is, hog}- a bortermelő mezővárosok kézművesei szabadulni próbáltak a tokaji céhek szorításából, de saját piacaik védelme is a céhes társulás felé fordította őket. A Tisza és Bodrog vidékének legfontosabb kereskedelmi centrumában, Tokajban ugyanis már több céh alakult a 16. században, s ezek vezetői a hegyaljai vásárokra is kiterjesztették ellenőrző tevékenységüket. A borvidék mezővárosai főként Kassától kértek szabályzatot, s ezzel Kassa és a városszövetség vonzáskörzete egészen az Alföld széléig, a Tiszáig kiterjedt, másrészt igyekeztek királyi privilégiumot szerezni, hogy önállóságuk és piaci hegemóniájuk (főleg a hegyaljai piackörzetben) biztosítva legyen. Felső-Zemplénben sajátos kézműipari régió jött létre három mezőváros, Homonna, Varannó és Sztropkó körzetében, amelyek nemcsak a homonnai uradalomhoz való tartozásukban y^oltak közösek, hanem kereskedelmi funkciójukban is, ebben a három városban ugyanis a 16. század első felében harmincadhivatalokat állított fel a kincstár, s így a kelet-magyarországi kereskedők egy része kénytelen volt megfordulni itt. A mezővárosok első céhei általában a földesúri joghatóságtól nyerték szabályzatukat a 16. század végén, s csak később kerültek Kassa irányítása alá. További kutatások dönthetik majd el, hogy a három mezővárosnak, illetve a bodrogközi Nagymihálynak milyen szerepe volt a keleti vidékek, így a szomszédos Ungvármegye iparának fejlődésében. A céhes kézművesség mellett a vidék háziiparáról is ismert volt, a jobbágyok, köztük a ruszin falvak népessége a len- és kenderszövés mellett főként a gyapjúcsapást, vagyis a szűrposztókészítést művelték, az önellátáson felül kereskedelmi céllal is. A mezővárosok céhes ipara mellett a várak és uradalmak intézményében is működtek iparosok, mégpedig úgy, hogy a céhek nem tekintették őket kontároknak, vagyis engedélyezték tevékenységüket. A földesurak azonban konvenciós kézműveseiket (pl. az ún. „urak szabóit") csak éves szerződéssel alkalmazhatták, különben a céh eljárt ellenük. A Kassára betelepült főnemesek, katonatisztek is tarthattak efféle konvenciós mesterembereket, sőt néha a mesterséget tudó katonáknak is megengedték, hogy a városerődben — kizárólag katonatársaiknak, s nem a hehi polgároknak — megrendelésre kézműipari terméket készítsenek. A kora újkori kézműipar és manufaktúrák történetében Kassa mint ipari és kereskedelmi központ mellett az országrészek, régiók közötti munkamegosztásban leginkább Gömör vett részt, ráadásul két szektorral, a fémművességgel és a gyapjúfeldolgozással. A gömöri ércbányászat középkori eredetű, s az itteni bányászat és y r asipar a kora újkorban sem hanyatlik le (míg a telkibányai és rudabányai középkori bányászat elenyészik), dacára az olcsó külföldi vasáruk konkurenciájának. Rozsnyó, Csetnek fémműves céheinek, fémiparosainak a bányák körzetében létesített vashámorokban előállított vas szolgáltatta az alapanyagot, s így a Rozsnyó vidékén előállított sínvasak, illetve a mezőgazdaságban, iparban és háztartásokban használt vaseszközök gyártása Gömört Felső-Magyarország legfontosabb fémműves központjává tették. A tágabb régióban az abaúji Mecenzéf, szintén középkori hagyományú, s szintén német fémművesei ugyancsak a bányaváros környékén létesített vashámorok termékét dolgozták fel, a
