Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

BEVEZETÉS - Régiók és kézművesség a török kori Északkelet-Magyarországon (Gyulai Eva)

17. században egyre inkább magyarok lesznek, a kassai puskaműveseket pedig kizárólag a németek — köztük többen külföldi mesterek - alkotják. Hasonlóan elválik a rézműves szakma az ónöntők mesterségétől, az üstöket, edényeket gyártó rézművesek főként magyarok, az óntárgyakat pedig leginkább német mesterek készítik. A kassai fegyvertársának óriási lökést adott a városban mint főkapitányi székhelyen és városerődben felállított királyi had szertár, amelynek kiszolgálására ágyúöntő műhelyt is létesítettek, a rövid életű sárospatakin kívül az egyetlen ilyet a régióban. Kassa hadiipara miatt a városhoz közel vashámort is felállítottak Kassahámor néven a középkor végén, pedig a vasat távolabb, a gömöri bányavidéken bányászták, s a korban a hámorok főként a bányák körzetében jöttek létre. A szintén középkori gyökerű és nagy hagyományú takácsipar központja is Kassa maradt a kora újkorban, de olyan elit ruházati iparágak, mint a kalapos-, a gombkötőmesterség is Kassáról indult és végig innen kapta impulzusait és mintáit a régióban. Kassa a mesterségek specializációjában is élen jár, itt válnak el legkorábban az óragyártók a puskaművesektől, a lakatosok a fegyvergyártóktól, a fémművesek között a 17. században a tűkészítőknek külön társulatuk van; a 17. században y^an külön posztónyírócéh is Kassán, pedig a nagyszámú és igen népes szabócéhekben általában ugyanazok nyírják és teszik alkalmassá a ruhavarrásra a posztót, akik a ruhát is készítik. Gömör, Torna, Abaúj, Zemplén és a részben töröknek hódolt Borsod több vármegyét átfogó régiójában több kisebb helyi kézművescentrum is létrejött, részben a vidék nyersanyagiparára építve, részben sajátos gazdaságföldrajzi és egyéb társadalmi, politikai és katonai igazgatási okok következtében. Az egyik legsajátosabb és legkorábbi, Kassától független céhes központ Sárospatak lett, amit egyrészt a pataki uradalom és a vár 16. századi kiépítése indukált, ismert, hog)' a várak, a török korban főként a végvárak keresletet és piacot generálnak; a pataki céhek 16. század végi létrejöttében azonban fontos része volt egy speciális igazgatási gyakorlatnak. Sárospatak magas szintű mezővárosi önkormányzati működésének csúcspontjára jutott az 1570-es években azzal, hogy királyi privilégiumot kapott céhek alapítására és ellenőrzésére, amilyen kiváltsággal korábban csak az uralkodó, a szabad királyi város, illetve a földesúr joghatósága rendelkezett. A pataki mezővárosi tanács több céhnek is adott szabályzatot és működési engedélyt a 16. század végén, sőt jogérvényesítő képessége a szomszédos Sátoraljaújhelyre is kiterjedt, így a két közeli város céhei közös, de Sárospatak fensőbbségét elismerő keretek között működtek, köztük a szabók és vargák is, igaz, az újhelyi mesterek időről időre szembefordultak a pataki vezetéssel, s önállósulási törekvésekkel léptek fel, így volt ez a vargák és a gombkötők esetében is. A két város céhes ipara végig meghatározó volt a régió kora újkori kézművességében, amit a Rákócziak udvara és uradalmi gazdasága, gazdaságpolitikája még erősített is a 17. században. A közeli Hegyalja, amely éppen a 16—17. században lett Magyarország egyik meghatározó borvidéke és Felső-Magvarország egyre fontosabb gazdasági centruma, a kézművességben a 17. század első évtizedeiben jutott el a fejlődés azon fokára, hogy több iparágban is céhet alapítson. A hegyaljai