Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
BEVEZETÉS - Régiók és kézművesség a török kori Északkelet-Magyarországon (Gyulai Eva)
tak a középkorban, illetve itt alakultak újjá a 16. században, s a centrális funkciót erősítette, hogy Északkelet-Magyarország számos céhe Kassától nyert artikulusokat, s ezzel nemcsak a működés kereteit határozta meg a kassai főcéh vagy anyacéh, s a mesterremek leírásával nemcsak mintát adott a termékeket illetően, hanem egyben saját pozícióit is biztosította Abaúj, Zemplén, Gömör vásárain. A szabályzat átadásával a régió céhei általában a városszövetség céhszövetségének tagjai lettek, ugyanakkor vállalták, hogy az artikulusokat nem adják tovább más társulatoknak, ezt a jogot meghagyva a városszövetségnek, illetve Kassának, s kötelezték magukat, hogy Kassa kézművesei előnyt élveznek piacaikon, tőlük nem kérik a termékek ellenőrzéséért járó díjat, sőt a helyi céh vezetői nem is ellenőrzik áruikat, a legjobb helyeket kapják a vásárokban, s szélsőséges esetben még azt is kénytelenek voltak elviselni, hogy Kassa kiszorítsa őket saját piacáról. A mezővárosok sokszor csak harc árán érték el, hogv a feltételeken könnyíthessenek, s érvényesülhessen a kölcsönösség elve, így például Kassán hasonló jogokat élvezhessenek legényeik. Amíg a városszövetség céhszervezete egyre táguló körzetben érvényesítette felügyeleti és irányító jogát, az egyes céheknek, köztük a mezővárosi társulatoknak is biztosíthatta szabályzatuk, hogy joghatóságuk kiterjedjen a város 2—4 mérföldes környékére, s így nemcsak városukban, hanem a környező falvakban is üldözhették a kontárokat, illetve kötelezhették a kézműveseket a céhbe való belépésre, a céh szabályzatának betartására, idegen kézművesek piaci megjelenésének korlátozására. Ez a joghatóság Zemplénben a homonnai uradalom egész területére, még a szomszédos Ung vármegyére is kiterjedhetett. Amikor Sátoraljaújhely vargái 1. Rákóczi Györgytől céhlevelet kaptak, a privilégiumban azt is lefektették, hog)' a környékbeli települések, mint Nagy- és Kistoronya, Csernahó, Borsi vargái is „az újhelyi céhhez hallgassanak", vagyis vessék alá magukat a céhnek. Kassa török kori kézművességének legfőbb jellemzői: a középkorból örökölt sokszínűsége, vagyis, hogy szinte minden mesterség működött a \ r árosban; a kézműipar céhes jellege, azaz, hogy a legtöbb iparág mesterei céhekbe tömörültek, s így kevéssé volt jellemző a céhen kívüli ipar, a kontárok, Kassa jobbára német nyelvű polgárainak nyelvén a „hemplerek" tevékenysége. Alapvető jellemzői voltak a város gazdaságának a luxusiparok, különösen a háborús viszonyok közepette felértékelődött ötvösség, a mezővárosokban ugyanis alig működtek ötvösök, a mívesség nívójában pedig meg sem közelíthették Kassa színvonalát, s céhe is csak itt volt az aranyműveseknek és a kapcsolódó iparágaknak, főként az ónművességnek. Asztaloscéh is csak Kassán működött a 16. század végétől vagy a 17. század elejétől, egyébként a városszövetség többi céhe is ekkor alakult. Minőségi, drága bútorokat az import mellett csak Kassáról szerezhette be a korabeli nemesi és polgári elit. Hasonló mondható cl a középkori hagyományokra visszamenő fegyvergyártásról is, az egyre nagyobb tért hódító tűzfegyvereket szinte csak Kassán gyártották, míg kard, kardhüvely gyártása, illetve javítóipar máshol is feltűnt. A lakatos- és puskaműves-iparban egyébként a késztermék és javító szolgáltatás elválása mellett az etnikumok között is megfigyelhető bizonyos munkamegosztás, a lakatgyártók a
