Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)

HEVESI ATTILA: Herman Ottó és a földrajztudomány

s a föld feloldható részeit feloldja, tehát részint chemiai, részint mechanikai változásokat létesít; az^ előbbieket leginkább a növényélet előnyére, az utóbbiakat nem egyszer a földkéreg tetemes átváltoztatására. Az a tücsöklyuk, ott a hegy lejtőjén, a melybe a sebes zápor rohanó vize beleakadt s így kiszakította a gyepet, nem egyszer indító oka volt a vízmosás, a szakadék keletkezésének, a hegyoldal földkérge lecsusszanásának, így a talajviszonyok, a növény és állatélet elváltozásának. A vágtató vihar ledönti a százfős tölgyet, halomra dönti a fenyves óriásait. Mi következik? Megjelennek a rágó, fúró rovarfajok ezrei, keresztül-kasuljárják az elhalt sudarakat, útat nyitnak a víznek a fák belsejébe s így eszközlőivé válnak a gyors rothadásnak, előkészítik az új növény élet talaját."

6 Nemcsak Erdélyi-Mezőségről való tanulmányaiban olvashatunk kifejezetten természetföldrajzi bekezdéseket, hanem például a székely halászok világának leírásában is.

7 Gyergyó: „.. .olyan vidék eZj mely világrészünk vadregényes tájai között az igazj »hamupipőke«. Igen, hamupipőke ez a táji Róná/a — igaz ~ csa

& e

£y kis medence, telve falvakkal, városokkal, melyeket a szemnek egy pillantása mind meglát: de ez a kis medence úgy fekszik hegy alkotta környékén, mint a pacsirtamadár meleg fészke a búzakalászpk árnyékában. Igaz, hegysége nem nyúlik fel az örök hó színtájáig: de csúcsainak vonalzata a lágyságot és merészséget párosítja; szakadékai föltárják az anyaföld méhét az alsó jura színéig s a szorosokon át vágtató, bukó, majd csörgedező, súgó, majd a dübörgő patakba letekint az Ammón csiga, a Terebratula kagyló: rég letűnt korszakok megkövesedett emlékei - oly régi korszakoké, amelyekre emberi időszámítás nem is alkalmazható. Az Ocsémtető, Tarkő, Egyeskő, Nagyhagymás, Csofronka és Vöröskő a mészsziklák legszebbjei közé tartoznak; mintha a hegység agyarai, őrlőfogai volnának, csúcsaik, sorozataik úgy emelkednek ki a fenyves — részben már gyalogfenyő — öve fölé; e sziklafalazatok párkányain a havasi tájak igazj gyopárja nyitogatja fehér, bolyhos csillagvirágát, míg fenn a magasban — sokszor az alantjáró felhőfölé emelkedve — a levegőég legmerészebb szárnyas rablója, a szakállas saskeselyű kering. [...] Az érintetlen rengetegben még máig is nesztelen, óvatos léptekkel jár a hiúZj cammog a „toportyán féreg" málnásról málnásra. — A művelődés előlfutó dúvadak maradványai ezek; méltó társuk, a hatalmas bölény utolsó erdélyi ivadéka is e tájakon számolt be bőrével. [...] Erdély tűzhányó korszaka, mely a Hargita hegyláncát teremtette, itt, e tájon ostromolta utoljára a főid kérgét, s ez az ostrom oly hatalmas volt, hogy összevissza törte, szakította a már megülepedett hegységet. így készül az igazj vadregényes táj. A sziklavilág e valóságos rengetegéből kivált a kelet felé kitörő vizek a legvadabb sziklaszorosokon át vájják medrüket; sziklatömbökön, párkányokon, bedöntött fák korhadó testén ezerszeresen megtörve, messze kell haladniok, míg a Békási-szprosból kiérve, folyásuk valamiképpen megnyugszik. Ezeknek a vizeknek halászgyöngye a Gyilkos-tó, keletkezésének, kifolyásának egész csodarendszerével együtt. E század második évtizedében a Békás f...] még mint patak csörtetett a Cohárd aljáig hol az Entrekje (kövek köze) szjklaszpros téveszpőjén át folytatta útját; de ez idő tájban a hegyoldal megmozdult, s nagy zuhanással betemette a patak útját. A Békás-pataknak föl kellett venni a harcot az óriási akadállyal; - föl is vette, s fölségesen győzött. A forrás szünet 6 HERMAN 1881. 20-21. 7 HERMAN 1888. II. kötet.