Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)

BALÁZS GÉZA: Anyanyelvápolással a közművelődésért

4.2. Herman Ottónak leginkább az etnolingvisztikai kutatásaihoz sorolhatnánk, de inkább külön pontban említem a jeltudományi (szemiotikai) vizsgálódásait. A jó néprajzkutató és a jó nyelvész számára nemcsak a tárgy, a nyelvi adat, hanem a metakommunikáció is nagyon hasznos útbaigazító. Herman Ottónál sok helyen találunk utalást a gesztusokra, sőt önálló gesztusnyelvre, valamint a régi, korlátozottan használt magyar írásrendszerre, a rovásírásra. Például a gesztusnyelvre érzékletes utalást tesz A kéz és a szám az ősfoglalkozások tükrében című írásában: „Szinte csodálatos a kéz szerepe az emberi szónak beszédformában való színezése érdekében."

16 Bemutatja az ökölbe szorított kéz, a parancsoló, a kiutasító kéz, az esküvő kéz gesztusát, valamint a számolás, a számrovás módszereit. Talán az első magyarországi szemiotikai leírásnak tekinthetjük a Tihany „őshalászatáról" szóló írását, amelynek címe: A „látott hal".

17 Ebben bemutatja a Tihany szirtfokáról a halászbokroknak a gardavonulás irányáról jeleket, másoknak tévjeleket adók kiáltásait, mozdulatait (kiabálás, subáját botra teszi és fölemeli, előre, jobbra, balra, vesd kí a macskát). Herman Ottót a tihanyi jeladós vadászat az északi tengereken folyó hierin ghalászatra emlékezteti. 4.3. Herman Ottó másik nyelvészeti jelentősége, hogy a nyelvi adatot mindenekfölött tisztelte. Mindent aprólékosan lejegyzett, összegyűjtött. Nemcsak szavakat, terminusokat, hanem szólásokat, sőt teljes beszédmegnyilvánulásokat (frazeológiai elemeket) is. Azután van arra utalás, hogy ezeket nem fogadta el a maguk valójában, hanem valamiféle elemzésnek, kritikának vetette alá. A módszert dialektológiainak nevezhetnénk, amely persze a néprajzban, a modern szociolingvisztikában is megtalálható. Tehát a nyelvi adatokat nem valami „univerzális" mindenhol érvényes adatnak tekintette, hanem a nyelvi adat és terület problematikáját is figyelembe vette. A halászat szókincsének vizsgálatában például következetesen érvényesítette az egyes szókészleti elemek történeti és táji rétegződését. A népies terminológia legfontosabb tanulságait így látja: „A rendszeres gyűjtés még másra is tanít, arra, hogy a nép a közös kirívó jegyű fajokat sokszorosan összetéveszti... A tanulság igen világos; a nép ugyanazt az állatot egyfelől egy tőelnevezésnek sokszoros változatával, másfelől olyan nevekkel illeti, amelyek teljesen önállók.. ."

18 Hogy alapos és aprólékos gyűjtőmunkáját csak egyetlen — igaz, egyik legnagyobb szabású — munkájával világítsuk meg, elegendő A magyar pásztorok nyelvkincse című, nagy terjedelmű könyvet, lényegében tematikus szótárt kézbe venni.

19 A kötet nagyobbik részét kitevő Szószedet tematikus rendben tartalmazza egy adott téma (pásztorszervezet, jószág, ló, szarvasmarha, juh, kecske, disznó, szamár, kutya, puli, macska stb.) szókészletét. Például több száz lószínnevet sorol föl (ilyeneket, mint: acélszürke, almapej, almásaeres, babos ló, borzderes, csillagos, egérszőrű, gesztenyepép, kékpej, kese, nyári fekete, pettyes, sárcaorrú ~ szárcsaorrú, setétsárga, szögsárga, vasderes stb.), amely listát azóta is igen sokan hoznak példaként vagy a magyar nyelv páratlanságára, illetve visszafogottabb igyekezettel a nyelvi relativizmusra. 16 HERMAN 1980. 67. 17 HERMAN 1980. 239-247. 18 ERDŐD Y 1980. 250. '9 HERMAN 1914-1916.