Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

félékhez szintén régies, bőr- és szürposztó felsőruhák tartoztak. Ilyenek voltak a bőr mellrevalók, amelyek színesen hímzett változatai a 19. század második felében lettek népszerűek a kalotaszegi nők körében is, és csak a 19. század végén jelent meg az azóta elmaradhatatlan csipkés mellrevaló is. De ezek az újabb öltözetdarabok sem szorították ki a férfiak és a nők körében egyaránt használt szűrujjast, a darócot, condrát. A kalotaszegi férfiak még a 20. század elején is hordták az aránylag rövid derekú, bő ujjú inget, amelynek gallérpántját madzaggal kötötték meg, éppúgy, mint a matyó férfiak a 19. század közepén. A vászoning és lábravaló felett a férfiöltözet minden darabja szürposztóból volt, a nadrág is. A viszonylag terméketlen földet művelő és állatot tenyésztő, hagyományos családrendszerben élő kalotaszegiek a 19. század vége felé nyaranta csapatostul mentek aratómunkásnak az Alföldre, és innen csak az 1880-as években vitték haza a bő gatya és az akkor már posztórátétes cifraszür viseletét (3. kép). A kalotaszegi társadalom a 19. század végén még elvárta, hogy az általa felállított eszmei rendhez szükséges öltözetdarabok együttese rendelkezésre álljon. A kelengye kiállítása nagy teher volt, mégis a gazdag és szegény családok leányainak kelengyéi között nem volt a vagyoni lehetőségeikkel arányos különbség. A kelengyében szín és díszítés szerint - a legöregebb napokra is számítva - és számszerűen is elegendő ruhafélének kellett lennie, hogy az egyéni, a családi és közösségi élet valamennyi eseményéhez alkalmazkodhasson.

4 Vagyis a kalotaszegi viselet a 19. század végén virágkorát élő, de régies elemeket is őrző népviselet volt, amiben még jelentős szerepe volt a szürposztó és bőrruháknak is. De mint élő népviselet, képes volt újításokat is beépíteni az öltözet egységébe, így a másutt már elavulóban lévő bő gatyát és szűrt. A sétrközi népviseletről megemlékező, szekszárdi születésű Garay János szerint 1833-ban a férfiak gatyás öltözetéről nincs semmi említeni való, a nők viszont „magokat viseletökben megkülönböztetik".

5 A lányok pártáját, fekete szőrrel, selyemmel vagy pillangókkal kivarrt patyolat ingujját és „kihimezett 's czifrázott füző-vállát", valamint még térdüket is láttatni engedő, rövid, habos vagy tarka rokolyáját tartotta érdekesnek. Ez a parasztviselet azonban csak a 19. század második felében, a Sárvíz lecsapolása után lett híressé, amikor hatalmas, jó minőségű földterülettel bővült a sárközi falvak határa.

6 Itt egy negyedtelkes gazdának is 40-50 hold jól termő birtoka volt, míg másutt a negyed telek alig 8-10 holdat tett ki. A vagyon gyarapítása és egybentartása a családok elsőrendű feladatává vált, amelynek eszközeként általánossá lett az egykezes. A vízlecsapolások eredményezte jólét jeleként a ruházkodás, elsősorban a lányok ruházata olyan méretekben fényűző, hivalkodó lett, mint sehol másutt. A dél-dunántúli viseletek összképét - még a 20. század elején is - döntő mértékben a fehér színű vászon- és gyolcsruhák formálták. Ebben a régies, fehér környezetben a sárközi viselet „keleti lendülettel", hirtelen felvirágzását, szemkápráztató színeit Kovách Aladár a szerbek hatásának tartotta,

7 és ugyancsak a délszláv kölcsönhatásokra utalt Fél Edit is a Sárköz népviseletében.

8 Az 1880-as évekre a Garay János által említett tülkóspárta már eltűnt a sárközi lányok fejéről, helyébe újabb pártatípus, a diadémforma bársony lépett. Az asszonyok előhaját

9 takaró, finom fekete fátyolon fehér cérnával kivarrt parittyafőkötő a legszebben 4 FÉL-HOFER 1969. 5 GARAY 1833:422. 6 ANDRÁSFALVY 1975: 100-101. 7 KOVÁCH 1907: 71. 8 FÉL 1943. * KOVÁCH 1907: 72.; KERÉKGYÁRTÓ 1937: 76-77., 83., 93.