Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
mely etnográfiai tény, múzeumi tárgy a tudományos értelmezés adott típusának fényében nyeri el jelentőségét. Az ilyen elveket követő kiállítási módot nevezzük Barbara Kirshenblatt-Gimblett nyomán in context eljárásnak. 13 A kiállítási tárlókban elhelyezett tárgyak ugyanakkor részletek voltak, egy-egy felöltöztetett bábu vagy használati eszköz sem a teljes tárgykészletet, sem a használati variációkat nem merítette, nem meríthette ki. Itt lényegi korlátozottságról van szó, s nem pedig arról a körülményről, hogy a kutatás egyenetlenségei miatt minden kultúra bemutatásakor általában eltérő hangsúlyokkal találkozunk. (Kalotaszeg például más tájak rovására a századelőn domináns volt.) A sorozatokkal szemben, a szobabelsők alkalmazásával, mint elrendezési módszerrel az egybetartozó tárgyak bemutatására került a hangsúly. A kiállítási parasztszoba látszólag a valóság egy szeletének közvetlen körülhatárolása, kiemelése volt. Első látásra ebben kevesebb a mesterkéltség, hiszen itt az életben összetartozó elemek együttesét próbálták meg felidézni. Ez az eljárás metonimikus, sőt mimetikus, azaz határozottan utánzáson alapul. Az illúziókeltés lényege „az olyan, mint a valóságos" érzésének kivitelezése. Az ilyen eljárást, az imént hivatkozott kutató kifejezése szerint in situ stratégiának nevezzük. A „szerepjátszást", a színházi jelleget jól mutatja a millenniumi kiállítás borsodi szobájának az idézett szövegből kikerekedő „életszerű" jelenete. Noha ennek alapja a mezőkövesdiek és a szirákiak viseletének összevetése volt - mely eljárás önmagában jellegzetes in context módszer -, a figurák beállítása a kiállítási körülmények eredendő mesterséges voltát a valóságosság érzetével szándékozott elfedni, feloldani. Voltaképpen a felöltöztetett bábukat is megítélhetjük ebből a szempontból, mivel a bábuk önmagukban vagy összetartozó csoportjuk révén az adott, a való életből „kiszakított" öltözetdarabokból a valóságost imitáló viseleteket igyekeznek a kiállítás körülményei között újraalkotni. További jegy, hogy a kiállítási figurák tárgyegyüttesek hordozói. Itt csak utalok arra, hogy mindez azt a kérdést is érinti, hogy mi a(z etnográfiai) tárgy határa. Mi az egyedi tárgy és a tárgycsoport? Meddig tart egy tárgy? Mik azok, melyek együttese kiállítandó? Bármely adott, valóságos tárgyhalmazból való választás önkényes, miként a kiállításon való újrakomponálásé is. Az idézett kiállítási szobabelsők, viseletek közös sajátja, hogy a közvetlenül látható, érzékelhető jelenségek kiemelése alapján jöttek létre. Ha nincs is mindenben kellő mélységű információnk az adott tárgyak eredetéről, mégis megállapítható, hogy az autentikusság érzetét, hatását keltő ilyen együttesek sajátos kompozíciók, nem egy az egyben „teremtik újra" a tényleges életkörülmények adottságait. Az in situ jelenetek idealizálnak, mert absztrakt képeket, állapotokat - „matyó leány", „matyó szobabelső" - hoznak létre, s nem képesek a valóság dinamikus, változékony jellegét közvetíteni. A Miskolcon 1903-ban berendezett in situ mezőkövesdi szoba a bemutatás egy további momentumát hordozza. Az adott korszakban ez a kiállítás tekinthető leginkább a helyi társadalom önkifejezési eszközének. Bár nem helyben létesült, a szobabelső, a gazdagon festett bútorzat, a hímzésektől tarkálló felvetett ágy, a cifrán felöltöztetett matyó legény és lány a matyó jegyek megtestesülésének summájaként nyeri el jelentését. A bemutató létrejöttének szándékából éppúgy erre következtethetünk - a város adományozta a kollekciót s kiállítássá a helyi főjegyző, Morvái János és felesége komponálta -, mint annak hatásából. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mezőkövesdiek, elsősorban is a helybeli középosztály számára volt fontos a matyó viselet és tárgykultúra nyilvánosság előtti bemutatása. 13 KIRSHENBLATT-GIMBLETT 1991: 21-23.; Az in situ bemutatási módot lásd 19-21.
