Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
egyszerű, hogy csak néhány példát említsek: a Palóc Múzeum (Balassagyarmat) Nógrád megye intézménye, hosszú ideje nem foghatja át a - többé-kevésbé behatárolt - palócság területének örökségét. A Bodrogköznek nincs önálló múzeuma, tárgyi öröksége Sárospatakon (Rákóczi Múzeum, Református Gyűjtemények), kisebb része Miskolcon (Herman Ottó Múzeum) található, az utóbbiból táplálkozik az a tárlat, ami a kiállítóhelyként működő pácini Kastélymúzeumban „bodrogköziként" látható. A Tisza túlpartján található a Rétközi Múzeum (Kisvárda). Sem arra nincs esély, hogy a múzeumi gyűjteményekből és kiállításokból kiderüljön, hogy a folyó két oldalán elhelyezkedő tájak - Bodrogköz, Rétköz - tradíciójában mennyi hasonlóság volt (van), sem arra, hogy együtt vagy külön reprezentálni tudják a karakteres tájak hagyományos életmódját, a tájátalakítás históriáját és annak következményeit. Konferenciánk helyszíne és témája miatt is meg kell említenünk a Matyó Múzeum (Mezőkövesd) feladatkörét. Az intézmény neve arra utal, hogy elsősorban a „matyók" örökségét őrzi és mutatja be, de értelmezhető-e ez a helyi társadalom gazdasági bázisát adó Tisza mente nélkül, vagy a díszítőművészetükkel számos kapcsolatot sejtető, részben Borsodhoz, részben Heves megyéhez tartozó Bükkalja falvai nélkül? (A borsodi oldal 1899-től, a Borsod-Miskolci Múzeum alapításától a miskolci múzeum gyűjtőkörébe is tartozik, a nyugati rész pedig az egri múzeuméba, jóllehet a két szomszédos megye határa is többször változott a 20. században.) Látható, hogy él ugyan a „három matyó település" elképzelése, de a Matyó Múzeum jobbára a megkülönböztetett jogállású, Tardtól és Szentistvántól számos vonatkozásban eltérő Mezőkövesd hagyományára épül. Nem is szólva arról, hogy a matyókkal sok szálon kapcsolódó, említett tájak hagyományos műveltségének nincs gyűjtőhelye, nincs múzeuma. Nem folytatom a sort, többé-kevésbé végigjárhatnánk ilyen módon a hazai tájmúzeumokat. A Matyó Múzeum kapcsán már említett területi elv jelzi, hogy nem csupán a történelmi tájegységek keretei között jöhetnek létre a tájmúzeumok (regionális múzeumok). A térségek szerveződésének másfajta koherens formái is működtek, amelyek organikus térbeli egységeket szerveztek, s egyebek mellett intézményeik révén kapcsolták össze a központi településüket a környezetükkel. Az intézménytípus újabb elnevezése - regionális múzeum - láthatóan előtérbe helyezi a régió kifejezést, aminek az értelmezése azonban nem egységes, s többféle tartalmi felfogást és feladat kijelölést enged meg intézményeink esetében is. Érdemes itt emlékeztetnünk például Andrásfalvy Bertalan kistáj- és régió-felfogására, 9 aki szerint a néprajzi tájnak, kistájnak nem feltétele az életmódbeli, műveltségbeli homogenitás, szerinte az inkább különbözőségeket tételez fel, amelyek szükségképpen kiegészítik egymást. Andrásfalvy néprajzi értelemben egy-egy központ kulturális körzetét tartja régiónak. „Olyan körzetét, mely a táj és a kistáji szerkezet széttörésével, egy-egy régiót kialakító város hatására jön létre. Nem a népi kultúra spontán alakulása formálja tehát ki, hanem a város kultúraszervező tevékenysége. Ennek kerete, határa többnyire a megyeközpont, hatóterülete - a megye." Utal arra is, hogy a falvak, kistájak közigazgatását ellátó kisebb-nagyobb mezővárosok és vásáros helyek miképpen ruházták át központi funkciójukat a megyeszékhelyre, s az indusztrializációval létrejövő régió miként homályosítja el a kistájak és a tájak kereteit, és hoz létre a központtól mért távolság szerint elkülönülő zónák, övezetek rendszerét. 10 Ha a török utáni gazdasági reorganizációra," majd különösen a polgárosodás formálta gazdasági, társadalmi, kulturális folyamatok által kialakított egységekre gondolunk, 9 ANDRÁSFALVY 1980: 52-56. 10 ANDRÁSFALVY 1980: 55. 11 Vö. BÁCSKAI-NAGY 1984.
