Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)
teni. Magam ezért is szerencsésnek érzem az új törvényünk vonatkozó részét, hogy a regionális múzeumok esetében legalább két múzeumi szakág tevékenysége elvárható. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy így valamivel több esély van az örökség táji változatainak feltárására és bemutatására is. Fentebb már utaltam arra, hogy a múzeumok kiállításainak tartalmában, de egészében, a helyi múzeumi „ideában" nem mindig kvadrál a szaktudomány, a múzeumi szakág és a helyi közösség elvárása. Ennek csak egyik vonása az, hogy a lokális társadalom - leszámítva a koherens kulturális örökséget hangsúlyozó jászokat, a hajdúságot és kis számú hasonló csoportot - elsősorban a múzeumnak helyet adó település örökségét hangsúlyozza, s a „városkörnyék", a kistáj szerepét ebben a vonatkozásban másodlagosnak tartja. (A látszólag homogén műveltségű tájakon belül is vannak markánsan eltérő falucsoportok, társadalmi csoportok.) Természetesen azt tartja saját közössége kulturális örökségének, amit maga annak ismer, vállal, s úgy, ahogyan ő - vagy kisszámú, erre kiválasztott reprezentáns személyiség - azt közösnek tartja. Ez a vélekedés a helyi kulturális karaktert kortalannak, de leginkább archaikusnak, a modernizáció előttinek véli, s egészében felértékeli a rámaradt tárgyakat, emlékeket. A tárgyakat lokálisnak és egyedinek gondolja, számára a kiállítási fotókon szereplők nem ismeretlenek, hanem gyakran személyes kötődésűek. Az egyes tárgyakat közvetlenül is hozzá kapcsolja az előző generációk valamelyik tagjához, s úgy véli, hogy attól a szóban forgó tárgy érdekesebb lesz az idegen látogató számára is, sőt, az másutt talán nem is láthatott még olyat, mint az általa ismert személy - akár köztárgyként elterjedt - kiállítási darabja. Nehéz eldönteni, hogy az-e a jobb, ha a muzeológus is helybeli, s maga is személyében kötődik ehhez az örökséghez, vagy máshonnan érkezik, s feladatát szikáran végiggondolva, e tárgyak bilincsében kísérel meg absztrakciót vagy rekonstrukciót! A látogató persze valahol a két elképzelés között helyezkedik el: megbecsüli a szakmai hitelességet, de igazán a személyes megszólítás, a helybeli elődök örökségével való - átmeneti - azonosulás nyűgözi le. Ebben ismeri fel önmagát, saját elődeit, legyen hazája akár több ezer kilométerre a felkeresett múzeumtól. Úgy gondolom, napjainkban éppen ez az egyik oka a múzeumok reneszánszának: az elidegenedett ember ideig-óráig a maga gyökereit véli megtalálni bennük. A tájmúzeumok esetében talán nem általános ez a helyzet. Bizonyos azonban, hogy az elkövetkezőkben jelentős szerepük lesz a lokális, ill. a regionális identitástudat megőrzésében, ugyanakkor valamelyest a segítségükkel, rajtuk át vezethet az út egy újfajta regionalitás kulturális értelmezéséhez és megformálódásához is. III. Evek óta szinte közhelyként van jelen a magyar közgondolkodásban, hogy a jövő Európája a régiók Európája lesz. Anélkül, hogy az értelmezés részleteibe mennénk, bizonyosnak látszik, hogy a magyarországi térségi közigazgatás is átszervezés előtt áll, ami nagy valószínűséggel kihathat a muzeális intézményrendszerre is. 8 Az intézményhálózat átalakítására kevés lehetőség van, ám az intézmények sikeres működésének vélhetően egyik feltétele lesz egyfajta „térségi" szemléletmód, gondolkodás. A fentiek ellenére, ez természetesen nem ismeretlen a tájmúzeumok számára, ám érvényesülése meglehetősen egyenetlen és hektikus. Intézményeink működése kapcsán azonban egyre kevéssé lehet megkerülni ezt a kérdést, ám a válaszokat illetően messze nincs egyetértés, egységes elképzelés. A leginkább áttekinthetőnek látszik az a helyzet, amikor a tájmúzeum egy történeti táj nevét viseli, s az adott térség kulturális örökségét gondozza. A dolog azonban itt sem 8 Az intézményrendszer történetéről összefoglalóan: SELMECZI KOVÁCS-SZABÓ (szerk.) 1989.; FEJŐS (főszerk.) 2000.
