Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

Sióagárdon, Kalocsán és vidékén, vagy a Palócföldön -, amelyeket Fél Edit találóan nevezett el új stílusoknak. Ezek nem tartoznak a népi iparművészet kategóriájába. A két világháború között, de azt követően is, a városi lakosság érdeklődése következtében sokan - a faragók, szövők, a hímzők és más kézművesek - hivatásszerűen űzték művészetüket. A városi polgárság igényei szerint alkalomszerűen alkotók közül az 1930-as évek elején sokak munkáját már a népi iparművészet kategóriájába sorolták. A faragók közül id. Kapoli Antal, Bregilovics Antal vagy Tóth Mihály már hivatásszerűen faragott. A faragók juhászból lettek népművészek, majd népi iparművészek. A kézművesek közül, pl. a fazekasok megélhetésük miatt mezőgazdasági munkát is végeztek kis földjükön. Az elismertebbek - mint Kántor Sándor -, már csak fazekassággal foglalkoztak. Ezek azok az alkotók, akik az 1940-es években és az 1950-es évek legelején átmentik a hagyományos népművészet anyagának jelentős részét, de munkájuk saját stílusuk, vagy a helyi stílus vég nélküli ismétlésében merül ki, számosan tevékenységükkel téves útra jutottak. Domanovszky György így összegzi az előzőekben elmondottakat:

6 A népi iparművészetnek van egy kezdeti periódusa, mely párhuzamos a már haladó régi és a virágzó új népművészeti stílusokkal. Ez már az 1920-as évek elején elkezdődik és tart 1945-ig. A következő időszak 1945 után kezdődik és 1953-ig tart. Ez lényegében a hagyományok ismétlésének korszaka. A harmadik korszak kezdete 1953-ra tehető, azt két kormányrendelet is megerősítette: a HISZÖV a NIT megalakításával és a „Népművészet Mestere" cím létesítésével. Az 1953-tól napjainkig tartó időszakot nagyjából két periódusra bonthatjuk, melyek közt nincs élesen elhatároló vonal: az elsőben még erősen él a hagyományhoz való szigorú ragaszkodás, a másodikban egyre erősebben jelentkezik az újra való törekvés. Ez azonban lehetőleg a hagyományokhoz igazodik. Végezetül így zárja mondanivalóját, 1976-ban is kijelölve mindnyájunk számára az utat, amelyen továbbhaladhatunk: „Úgy érzem, hogy a tárgyi anyag ismeretében sikerült a népi iparművészet alakulását elfogadhatóan négy korszakra bontani. Nem hiszem, hogy a jövőben ezen lényegesebb változtatásokat kelljen majd végezni..."

7 Ahhoz, hogy érthető legyen a vita, miért kerüljenek vagy sem a múzeumi gyűjteményekbe a díszítőművészeti tárgyak mellé folyamatosan a népi iparművészeti alkotások, szeretném felhívni a figyelmet néhány döntően fontos eseményre, ami ezen a szakterületen 1953 és 1980 között történt. Magyar népművészeti és iparművészeti kiállítás I. 1953. augusztus 18.—október 15. Helyszín: Műcsarnok. Rendezők: Néprajzi Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Népművészeti Intézet. 1953 decemberében felavatják az ország első népművészeti tájházát, a mezőkövesdi Matyóházat. 1955. Magyar iparművészeti és népművészeti kiállítás III. Helyszín: Iparművészeti Múzeum. Megindultak a népi iparművészeti szakágakban a rendszeres pályázatok. 1958.1. Népi Iparművészeti kiállítás. Helyszín: Műcsarnok A kiállításokhoz kapcsolódó ankétokon az eltelt öt esztendő tapasztalatainak elemzése párhuzamosan a tudományban és a gyakorlatban. „Ha a hagyományos paraszti népművészet fogalmát elemeznök, kiderülne, hogy a mai népi iparművészet elleni fellépések tévedések sorozata..." A kibontakozás útját pozitívan támogatta Balassa Iván, "DOMANOVSZKY 1976. 7 DOMANOVSZKY 1976. 8 ORTUTAY 1959.