Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

VARGA MARIANNA A matyó hímzís mint népművészeti és népi iparművészeti tárgy A matyó hímzés kialakulásának és fejlődésének története az 1870-es évekig együtt haladt más, országosan is ismert hímzéstípusokkal: például a szálszámolásos-vagdalásos technikával készült lepedővégekével, vagy a gránátalmás főkötőkével. Ezt a régies stílust váltotta fel a 19. században kedveltté vált fehérhímzéses bő ujjú vőlegényingek ujjainak, valamint a piros-kék pamutfonallal kivarrott lepedővégek díszítése, majd a szücshímzés hatására elszínesedett selyem- és gyapjúhímzések. Az utóbbiak főképpen a kötényeken jelentek meg, s azokat a ragyogóégetés után a müselyemmel varrottak váltották fel. A motívumkincsük, az öltéstechnikájuk rendkívül gazdag és változatos volt. Ide sorolhatjuk a horgolást, a legújabb stílusú rojtozást és a „gépi tűzéssel" díszített munkákat is. A matyó hímzés korszakaiban a „régi stílust" (17-19. század eleje), a „paraszti stílust" (19. század) - ez egyúttal a matyó hímzés virágkorát jelenti -, és a 20. század első felének „legújabb stílusát" különíthetjük el. Háziipari jellegű hímzések már egyre nagyobb számban terjednek az 1900-as évektől, a népi iparművészeti munkák pedig az 1950-es évektől ismertek napjainkig (1-8. kép). A matyó hímzés országszerte, sőt határainkon túl is közismertté a 19-20. század fordulójától vált. Az etnográfusok több mint egy évszázada folyamatosan végeznek kutatásokat Mezőkövesden. Bátky Zsigmond, Györffy István, Fél Edit, Hofer Tamás, Domanovszky György, Dajaszászyné Dietz Vilma, Fügedi Márta, Flórián Mária, Kapros Márta tanulmányait számos alkalommal forgattam újra és újra. Az 1950-es évektől több alkalommal gyűjtöttem Mezőkövesden. A magyar múzeumok gyűjteményeiben kutató etnográfusok, tanárok, iparművészek az elmúlt időszakban igyekeztek a paraszti viselet és a lakáskultúra tárgyi népművészetét, más szóval népi díszítőművészetét, az ehhez szorosan kapcsolódó háziipart, népi iparművészetet megismerni és megismertetni. A legfőbb szakágakat, mint a hímzés, a szőttes, a viselet, és a lakásbelső díszítésére szolgáló tárgyakat, a faragást, fazekasságot egymástól különválasztott gyűjteményekben igyekeztek megőrizni. A népművészet területén nagy szerepet játszott a hagyományozódás, ami nem jelentette a tartalom és a forma megmerevítését, hiszen a népművészet is állandóan fejlődik, változik és új elemeket olvaszt magába. Az egyéniség kutatására Ortutay Gyula előadásai hívták föl a figyelmemet: „...az alkotói egyéni többlet különös ajándék, mint a költői teremtőerő a kultúrában..."

1 Egy viszonylag egységes kultúrájú paraszti társadalom igényét szolgálták azok a díszítőművészeti alkotások, amelyeknek az esztétikai szerepük mellett funkciójuk is volt, de sokszor csak jelképül szolgáltak.

2 1948-ban Palotay Gertrúd foglalta össze a legszebben: „...A népművészet iránti érdeklődés hajnalán egyéni munkának látták a népi díszítőművészeti alkotásokat, később a kollektivitás fejlődésének, művészi megnyilvánulásnak tekintették őket. Ma újra az egyén szerepét keressük, azét az egyénét, aki névtelen letéteményese a hagyományos stílusnak, ízlésnek, hordozója a közös művészi eszménynek, továbbfejlesztője, újraalkotója egy közösség ' ORTUTAY 1977. 2 KRESZ 1980: 34-41.