Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

területekre szakadt magyarság értékeinek mentése. Ennek tudható be, hogy a korábbi kiegyenlített gyarapodáshoz képest, most a határon túlra került Kalotaszeg anyaga jelentősebben, Mezőkövesdé viszont visszafogottabban növekedett. A korszakban a gyűjtemény arculatát Györffy István határozta meg, aki 1926-tól kezdődően nagyszabású matyó kutatásba fogott. Gyűjtéseinek oroszlánrészét 1927-ben és 1928-ban végezte, de 1939-ben bekövetkezett haláláig számos alkalommal kereste fel a vidéket.

02 Györffyt e néprajzi táj vizsgálatára több tudományos kérdés sarkallta. Egyrészt az Alföld és hegyvidék érintkezési zónájában meghúzódó matyóknál is kimutatható összekötő és szétválasztó kulturális tényezők foglalkoztatták. Másrészt, mint történetiségben gondolkodó kutató számára igazi kihívást jelentő téma volt díszítőművészetük sajátos stílusának és színpompájának eredete, már csak azért is, mert a közvélemény makacsul ragaszkodott a Huszka-féle ősiség teóriához. Györffy István abban a történelmi pillanatban fogott a feltárásba, amikor már mutatkoztak a hanyatlás jelei. A férfiak ekkor cserélték fel a lobogós ujjú inget kézelősre, a bőgatyát a „priccses" (bricsesz) nadrágra, a cifra régit pedig csak esküvőjükre és a rendszeres idegenforgalmi programokra vették fel. A díszítés terén is nagy változások következtek be, hiszen 1925 hamvazószerdáján az egyház kezdeményezésére nyilvános „ragyogóégetés"-t rendeztek, máglyára vetve a kézi hímzések rovására egyre jobban elhatalmasodó csillogó-villogó gyári ruhadíszeket. A nők maguknak még változatos, gyönyörű hímzéseket remekeltek, de a kereskedelemnek szánt munkáikon már eluralkodott a sablonosság és az igénytelen kivitel. Ugyanakkor a matyó minták szinte mindenütt szem előtt voltak. A kézimunkaüzletek kínálatában éppúgy megtalálhatták az érdeklődök az előrenyomott, kivarratlan és készre kihímzett textíliákon, mint az országban szétrajzó, s megrendelésre is szívesen dolgozó matyó asszonyok batyuiban. „Matyórőzsák virítanak most már mindenütt Budapest utcáin. Telve vannak velük a hivatalok; alig tehetünk néhány perces gyalogsétát anélkül, hogy ne akadnánk forgalmas utcasarkokon bizalmas tereferében együtt guggoló mezőkövesdi asszonyokra, élénkszínű hímzések kiteregetett szőnyege felett [...] Legnagyobb az a színfolt, amely a Nemzeti Színház feljáróin virul: ott már keleti pompájú vásárrá torlódik a matyórózsák sokasága." - írták 1930-ban.

63 Mindez a matyó minták terjedésével járt az alsóbb néposztályoknál is, polgári és paraszti környezetben, városias kultúrkörhöz tartozó és hagyományos paraszti textíliákon egyaránt. Györffy Istvánt tehát inspirálhatta az a tudományos és a szélesebb körökben megnyilvánuló társadalmi kíváncsiság, amely a Malonyay-féle népművészeti kötetsorozatból kimaradt, de időközben a magyar népművészet jelképévé vált matyó kultúra igazi értékeinek megismerésére irányult. Kutatásainak legfontosabb tudományos eredményeit több művében összefoglalta, amelyek vezérfonala szerint a „mai matyó hímzés [...] a múlt század 60-as éveiben a szücshímzésből született." „Ami pedig a színpompát illeti, az a múlt század vége felé, szintén a szemünk előtt fejlődött ki."

64 Györffy terepmunkája során elsősorban adatgyűjtésre összpontosított, amennyiben mégis befogadott tárgyakat, akkor a változásokat dokumentáló sorozatok kiegészítésére ügyelt. A fentieknek és speciális érdeklődésének megfelelően vásárolt szücsmunkákat, a korábban beszerzett női kuzsuk mellé fekete gyapjúfonallal kivarrott subát és férfiködmönt. A hímzés alakulásának szemléltetését olyan, a mérföldkőnek számító, 1925-ös GYÖRFFY 1956: 5. MAGYARSÁG ÉVKÖNYVE 1930. GYÖRFFY 1929: 156, 153.