Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

giek és a mezőkövesdiek rendkívül gazdag, de felfogásában, stílusában nagyon is különböző népművészete bűvölte el őket leginkább. Különösen hímzéseik dúsan áradó, lendületes virágornamentikája hatott ösztönzően a szecessziós műalkotások oly jellemző florális díszítési módjára. A magyarországi népviseletek közül is éppen ez a két rendkívül karakteres, hangsúlyozott körvonalaival megkapó ruházat felelt meg leginkább a szecessziós ízlésnek, hiszen ezek az öltözetek a helyi szépségideálnak megfelelően hosszú, kevés alsószoknyás szerkezetükkel mintha csak a szecessziós műalkotásokon oly gyakran megörökített légies nőideál paraszti megfelelőit testesítették volna meg! A gödöllőiek közül a modern divat számára követendő formákat keresve, Undi Mariska foglalkozott mélyebben, a művész szemszögéből az öltözködés történetével. A formák körében két fő típust különböztetett meg: az úgynevezett építészetit és festőit. Rendszerében a magyar népviseletek mindegyike a szerkezetet hangsúlyozó építészeti típusba tartozott. Megfogalmazása nyomán művésztársai számára az ünnepi kalotaszegi női viselet dekorativitását elsősorban „architectonikussága", azaz a test természetes vonalait követő öltözködési módja,

8 és az alakot mozdulatlanságában is S-vonalban meghajlító szoknyaviselési mód, a muszuj derékban való feltürése adta, valamint a határozott foltokban megjelenő fehérből, feketéből, pirosból és kiegészítésként zöldből álló tiszta színvilág. A matyó női öltözék szépsége pedig számukra - a magas fej viselet (menyasszonyi művirág koszorú, asszonyi kúpos főkötő) miatt még nyúlánkabbnak ható megjelenésen kívül - azokban a festői típushoz közelítő vonásaiban rejlett, amelyek a test idomait inkább csak sejtetik, és puha kelméjü, sokráncú ruhadarabjaival minden mozdulatnál mozgalmassá teszik a formát. A fejkendő és a felsőtestet laza redőivel borító vállkendő dús rojtja, a derékban karcsú, a fodros alsókkal kialakított harang alakú szoknya hullámossága lendületességet sugárzott. Ez az öltözködési mód, valamint a „keleties pompát" idéző tarkaság vonzotta igazából a művészeket.

9 Zichy Mihály elragadtatva írta naplójában: „A fiatalasszonyok hétköznap viselt sűrű, nagyrojtos fej és vállkendői, az ünneplőbe viselt fejkendő, amelyet halhéj [merevítő halcsont] tartott el ívben az arctól, a deréktól egyenesen leeső pliszirozott «höndörgö», amelynek alja hullámosan kiugrott és hullámozva kísérte viselője mozgását, ez mind raffinait ízlésről és stilusérzékről tanúskodott."

10 A férfiviselet esetében, a 19. század végén már országosan erősen polgárosuló, fekete posztóruhás öltözetekkel szemben, ezek a lobogós ujjú ingesnek, bögatyásnak, kötényesnek megmaradt, hímzett gyapjas juhbőr ruhát és cifraszűrt kedvelő ünnepi férfiöltözetek dús formájukkal, üde színeikkel és gazdag díszítettségükkel hatottak. „A legények félrecsapott virágos tollas árvalányhajas fekete magas kalapja csak éppen hogy ül a fejük tetején, jól kifejezve büszke «karga» voltukat. Külön szalag szorítja hátul a fejükre, hogy le ne essék. Nagyon szépen érvényesül ezeken a tagbaszakadt legényeken a hímzett legénying, a csaknem bokáig érő s így a kart teljesen elfödő ujjak könnyű perkál anyagának mintegy nehezékét képezik a vörös pamut- vagy selyemhímzések és a súlyos horgolt szegélyek. A különböző karmozdulatoknál a legváltozatosabb formákban esik a széles ingujj, részben vagy egészen elfödve a legényt, miközben a hímzés teljes nagyságában láthatóvá lesz. A kötözködésben ferdén betűzött színes hímzésű zsebkendő, a mélyen lekötött, csaknem a földig érő, gazdagon hímzett aranyrojtos kötény, annak piros és még külön alkalmazott széles díszszalagja, a rojtos sokráncú gatya, a magasszárú csizma, mindmegannyi jó dekoratív elem" - foglalta össze benyomásait a matyókhoz legjobban kötődő 8 KRIESCH 1903: 255., UNDI 1911: 184. 9 JUHÁSZ 1913: 190., UNDI 1911: 184. 10 ZICHY é. n. 123-124.