Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

5. Település, építkezés

Végül a kész ravásfalat folyó gerendával, borító gerendával fedték be. Ezt az épület oszlopainak tetejébe fektették, azokhoz csapolással rögzítették. A padlást tartó átalgerendákat a folyó gerendára fektették a falakra keresztben és úgy méretezték, hogy végük 60-70 cm-rel érjen túl a falakon. Ezeknek a végébe csapolták a szarufák alsó végét, a felsőt meg egymásba és minden pár szarufát összefogattak egy kakasüllőnek nevezett fával az üstök (oromzat) közelében. A szelemen és ágasfák nélküli, kizárólag szarufás tetőszerkesztés a 19. század második felében vált uralkodóvá, s a századforduló táján az istállókat, csűröket is kizárólag szarufás tetővel építették. A tetőfedés hagyományos anyaga a kis kévékbe kötött zsúpszalma. A hargasokat, illetve a szarufákat előbb 30-35 cm-es távokon végig kifúrták, majd a lyukakba faszögeket vertek. Ezekhez fektették a hárs- vagy gyurtyánfából hasogatott léceket, de vessző- vagy szalmagúzzsal a hargasokhoz, szarufákhoz is odakötözték őket. (A 20. században már inkább cigányszeggel szegeitek fel a léceket.) A házfedél régi neve takaró vagy házhaj. Ma is emlegetik, hányan laktak „egy haj alatt". Az épületek elején és végén a padlást (a padot) nem zárták le szilárd falakkal, csak fűz- vagy gyertyánfa vesszőből fonott sövénnyel. Ezt az oromzatot vértnek, vérteleknek nevezik. Házat családi összefogással, rokoni, szomszédi segítséggel építettek. Gyakorlott faragók, parasztácsok vezetésével faragták ki a boronafákat, gerendákat. Ehhez a munkához a gazdaságok többsége rendelkezett a szükséges szerszámokkal (ácsfésze v. bárd, faragó balta stb.). A földön összeillesztett gerendavázak felállításában 10-15 férfi is részt vett. Gyakorlati szakismereteik mellett építkezési hiedelmeiket is meg kell említeni. Domaházán azt tartották a régiek, hogy az épületfát az erdőn holdtöltekor kell kivágni és a fejszével megkopogtatni, hogy ne essék bele a szú, tartós legyen. A ház küszöbe alá a 19. században még élő csirkét ástak el, hogy kár ne érje a házat. A századfordulón már inkább tojást tettek a küszöb alá, ami a gyarapodást célozta. Utóbb már pénzt is ástak el, hogy gazdag legyen a család. Elsőnek halni készülő öreg ember hált a házban, mert hamar meghal az, aki elsőnek hál egy új házban. Ezért szoktak macskát, kutyát is bezárni egy éjszakára. Beköltözéskor a gazda levett kalappal lépett be, vigyázva, nehogy megbotoljék és szentelt vízzel meghintette a ház négy sarkát. Raja (családja) ezt követően léphetett az új lakásba. Ezek a szokások ma már feledésbe merülnek, de amikor elkészül a tetőácsolat, ma is kitűzik a zöld ágat az ácsmesternek szánt kendőkkel, és megisszák az áldomást. A barkó faházakban két vagy három rejtek (helyiség) volt. Ezeket is ravásfallal „reggették el", választották el egymástól. A kétrejtekes lakás mindössze egy tűzhely nélküli, kis méretű pitarból és egy onnan nyíló, nagyobb méretű szobából állt, amit háznak neveztek. A háromrejtekes lakáshoz ezeken felül tartozott még egy pitarból nyíló, tűzhely nélküli helyiség is, a komra vagy komora, ami többnyire a fiatal menyecskék hálóhelye, holmijának tárolóhelye volt. A háznak az utca és udvar felőli oldalán csak földdel feltöltött járda, ereszalja volt. Az épületek végéhez gyakran csatlakozott egy kis gabonás komra is, aminek az udvarról nyílt a bejárata.