Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)
3. Gazdaság és munka
Ezt követően szegrózsás rostfésűn (gereben) folytatódott a kenderrost tisztítása, rostminőségek szerinti osztályozása. Ezt a munkát az egész Barkóságban csinátásnak nevezik, de a Sajó-Rima vonaltól keletre más elnevezések terjedtek el. Legjobb szösz a. feje, szála, amit fej, bábu, koszoró nevű csomóba kötnek. Közepes minőségű a palánt, s ezt madzagra fűzve perecbe kötik. Az aprószöszt kötetbe fogják össze, négy-öt kötet lesz egy darab. A visszamaradó csepűt gongyolába csavarják. Figyelmet érdemel, hogy a kendermunka szavai közül a fej és a palánt megnevezés a barkók lakta területre jellemző, sőt az utóbbi sehol másutt nem ismeretes.* A fonás kétszárnyú talpas gúzsa lyról történik, a fonalat ujjaik között serdített ossóra tekerik. Az orsó hossza 25 cm, alsó szárára húzott karikájának átmérője 4 cm. Kenderfonáshoz csak kevesen használtak kerekes guzsalyt (rokkát), mert a munka ugyan gyorsabb vele, de a fonál nem egyenletesen vastag (26. kép). A barkó vidéken csak az 1920-1940 közötti évtizedekben jelent meg és igazából el sem terjedt. Esetleg gyapjút fonnak vele. A fonalat 5 fertály (125 cm) hosszú kézi motolla segítségével 6-8-10 pászmás darabokra hajtogatták, majd legalább egy fél napig lúgozták a lúgzókádban. (Pállúgot használtak. Hamvasba helyezett fahamura forró vizet öntözve nyerték.) Mosás után a fonalat vertőkelevérenek nevezett gombolyítóval gombolyították fel. Ennek négy szárnya - végein egy-egy cifrafával, amire a fonál tekeredett vízszintesen forgott körbe egy lábakon álló tőke, egy függőleges helyzetű tengely körül. A szátyva (szövőszék) sok barkó faluban még az 1960-as években is heteken át munkában volt (27. kép), s a fonál csévélése, felvetése vetőfákxa a család segítségét is megkívánta. A fonalat a nagy zugolyról eresztették a szövőbordák alá, a kész vásznat, rongypokrócot pedig az ülés alatti kis zugolyra tekerték fel.** Az 1940-50-es években már csak szegény sorsú asszonyok foglalkoztak madzagszövéssel (28. kép). Az itt-ott megmaradt szövőtáblák rendeltetését ma már csak kevesen ismerik. Kötéleresztő a legtöbb gazdaságban volt, s a nagyobb gazdák is maguk sodorták a szükséges köteleket, még az istrángot is. Csak a közelmúltban szűnt meg a vászonneműek mosása lúgzással és patakban történő sulykolással. Patakba állított mosószéken súkval (mosósulyok) még az 1960-as években is mostak * A patentnak nevezett rost- és fonálminőséget Hangony és Szentsimon asszonyai törülköző, törlő és liszteszsák készítésére alkalmas vászonnak szőtték meg. Medvesalján palánkosnak említik az ilyen fonalat és vásznat. A gongyola szót ott is 'csomóba hajtott és guzsalyra kötött kenderrost' értelemben használják (1. Duray Éva 1990). Él ez a jelentése a Hangony-völgyi falvakban is, de ugyanakkor a harmadik - a ponyvának és gabonászsáknak alkalmas - rost- és fonalminőségnek a neve. Hangonyban a legdurvább, és csak pokrócnak alkalmas kenderrost neve: bondor. Lent az erdőháti és medvesalji barkó falvak nem vetettek, s nem dolgoztak fel, szemben a gömöri karsztvidék falvaival (1. Dobosy László 1987). ** A szövésmódok, szőttesfélék, továbbá az 1920-as években gyorsan terjedő hímzésmódok ismertetésére nincs terünk. Leírásuk megtalálható bő képi illusztrációval Dobosy László (1987) és Duray Éva (1990) dolgozatában. Utóbbi említi (77), hogy a Medvesalján kedvelt hímzőfonalszín volt a zöld, a kék és a rózsaszín. A kék és zöld színkombinációra azt mondták, hogy barkós.
