Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

75. kép. Fogas borona farámával. Szentsimon, Gömör m. Paládi-Kovács A. felv. 1959. csak sekélyen [kb. 10-15 cm-re] forgatták meg a talajt.) Szántás közben az ökröket vezetni kellett. Gyerek, családtag volt az ökörvezető, esetleg szegény emberek siheder fiát fogadták fel hídónak (Sajóvárkony). Szántás után favázas, vasfogú boronávaX (15. kép) porhanyították, simították a talajt. Ennek fogait a helyi kovácsok csinálták, rakták fel a gazdák által összeállított favázra. Nehezéknek követ, tuskót raktak rá boronálás közben. Gyári vasboronák voltak már az 1920-30-as évektől az Ózdhoz és a Sajóhoz közeli falvak jobb gazdáinak tulajdonában, de a „faborona" is használatban maradt az 1960-as évek elejéig. Tövisboronát az agyagos, kavicsos talajú földeken nem használtak. Domaháza környékén a századelőn is csak néhány gazdának volt vadszilva (kökény) ágakból font boronája. Szánkótalp alakú keret rúdjai közé fonták a tüskés gallyakat (45. kép). Ganajozni (trágyázni) főleg a tavasziak, a kapásnövények alá szoktak és késő ősszel, télen szállították ki a mezőre a trágyát. A portán fonott gáttal határolt trágyatelepről szekérre, szánra rakták és a földeken apró rakásokba, tu tusokba, húzták le. A gabonaféléket magvetőnek nevezett vetőabroszból vetették az 1960-as évekig, vetőgépük nem volt. Vetőabroszukat egyik oldalán összehajtották, és a két összefogott sarkától középig haladva összevarrták. Melles részét a nyakukba akasztották, szabadon levő két sarkát a derekukra kötötték. Más célra ezt a háromszögletű zacskóra emlékeztető abroszt nem is használták.