Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

A 19. század végéig a Barkóságban a rozs (gabona) volt a fontosabb kenyérgabona. Búzát keveset vetettek. Ezért mondja azt a barnai harang (de Ceredre, Zabarra és más falvakra is ráfogták): hogy „rozskenyér, rozskenyér". Mire a kis cincellő (kisharang) azt feleli, „ha rozs ís, csak sok legyek, sok legyek". A 20. század elejéig volt szokásban a rozzsal vegyesen vetett búza, a kétszeres vetése. Csokváról 1851-ben feljegyezték, hogy bár szántóföldjeit csak a negyedik osztályba sorolták „ezen járásban leghíresebb és legjobb búzát terem, melly a putnoki piaczon különösen kerestetik", s a papi tizeddel együtt a földektől ötöd dézsma adatott. Árpát 1900 előtt a hegyesebb, hűvösebb határú falvak alig vetettek. Az elődök azt tartották, nem terem meg náluk az árpa. Inkább zabot és ma már jószerivel elfelejtett kalászosokat (tenkely, gótér) termesztettek. (Tenkely = Triticum spelta, gótér = Triticum dicoccum, köznyelvi szóalak: tönköly és vótér.) Domaházán 1960-ban néhány család még vetett tönkölyt, de csak apró, 1-2 vékás parcellákba. Egy vékás (250-300 négyszögöles) hegyi földön 2 mázsa termést adott. Előnye, hogy nem igényes, nem válogatós a talajt illetően, és nem fagy ki. Vetésidejét rendszeresen váltogatták, egyik évben ősszel, a másikban meg tavasszal vetették el. Sarlóval aratták, kalászaiból kézicséppel verték ki a magot. A tönköly kalásztalan szárát a/atkának nevezték. Zabbal keverve, szemesen adták disznónak, baromfinak. A tyúkok kiszemelték a zab közül, mert a tenkelyt jobban kedvelték. Az aratás a Barkóságban 8-10 napot szokott késni Eger, Miskolc vidékéhez képest. Hagyományosan női munka volt, csak a 20. század első évtizedeiben tértek át a kaszás aratásra. Az asszonyok fogazott élű, enyhén ívelt sallóval dolgoztak. Markonként vágták el a gabona szárát, baljukkal megmarkolták, és a jobbjukba fogott sarlót maguk felé húzva, kb. 15-20 cm-es tallót hagyva vágták le. Három-négy menyecske és leány aratott együtt (a nagycsalád nőtagjai), az öreg gazdasszony pedig 11 órára már vitte nekik az ebédet. Olyan széles pászmát fogtak fel, ahányan voltak és egymástól kicsit elmaradva haladtak. Mindőjük kb. 2 m széles „darabot vitt", aratott le. Egy-egy asszony naponta átlagosan / vékás földről (300 négyszögöl) tudta sarlóval learatni a gabonát. Fogazott sarlóikat cigánykovácsok készítették, vásárokon vagy házalóktól lehetett beszerezni. Legjobb alkalom volt rá a Sarlóskor (Sarlós Boldogasszony napján), július 2-án tartott egri vásár. Aratás előtt a régebbi sarlókat is elvitték a falu kovácsához „vágatni, fogaztatni." Aratás idején a férfiak az ugarszántást végezték és a jószággal foglalatoskodtak. Csupán egyikük vett részt az aratásban, aki a kévekötést végezte háromnégy sarlós arató után. Nyolc-tíz „kézvel" lett egy marék és három-négy markot kötöttek be egy kívébe. Zabaron, Cereden és a Medvesalján hosszú kötőbotot használtak a kévekötők. Mintegy 120 cm magas, 3-4 cm vastag, egyik végén kihegyezett (vagy megvasalt), egyenes bot volt, amit leszúrtak az egyik marok mellé. Tartotta a rakást, amíg a másik két-három marokért mentek. Amikor bekötötték a kévét, a botot is továbbvitték. Nagygazdák, ha az aratáshoz nem volt elegendő asszony a családban, részes aratókat fogadtak. Zsellérek feleségei álltak össze négyen-öten és együtt szegőd-