Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)
3. Gazdaság és munka
kereszteződéseit. Közli a kötet azt is, hogy a disznónyájak egész éven át az erdőségekben legelnek, s a hizlalás makkoltatással történik. Az Erdőhát és a Medvesalja hatalmas cseres és bükkös erdeiből a hízott disznókat falkaszámra hajtották a gömöri, szepesi bányavárosok piacaira, sőt a pesti és bécsi vásárokra is jutott belőlük.* A hajdani veres disznó nagyon hamis volt, jól tűrte a hideg telet. Télen is kint hált a szabadban, fedetlen karámokban. A kondások a karámmal szemben földkunyhót építettek, és egész télen tüzeltek. A fias koca félrevonult, gödröt túrt magának, vagy nagy fa odvában pihent és ott fiadzott meg. Makkoltatni szept. 8-án, Kisasszony napján hajtották fel a disznónyáj at az erdőbe, addig az ugart fúratták, trágyáztatták vele. Az erdőről csak kéthetente hajtották haza a faluba sózás és számbavétel végett. Disznónként 1-2 deka sót kevertek a korpához, és híg mosléknak felengedve öntötték a válóba.. A disznónyáj vagy konda nagysága változó volt, rendszerint 150-200 db jószág volt benne, esetenként 250-300 darabig is „felment" a Létszám. A kondás két-három bojtárral őrizte a nyájat. Minden kondának meghatározott legelőterülete, állandó tanyája volt. Általában karácsonyig, újév napjáig makkoltattak, de néha még a januárt is az erdőn töltötték. A kondákat falurészek szerint szervezték meg. Várkonyon az 1950-es évek elejéig két konda volt, külön járt a Felvég és a Kalló nyája. Ügyeiket a gazdák közül választott kondásbírók intézték. Domaházán a századforduló után is nemzetségi alapon szervezték meg a sertésnyájakat. Az azonos nemzetségből való hadak, nagycsaládok többnyire egymás szomszédságában éltek és disznóikat is közös nyájban őrizték. Kondásuk rendszerint a nemzetségből került ki. Az Elekek kondása az 1930-as években Elek tope Ernő volt, a Holló szögé a Holló leleszi hadból szokott kikerülni, csak a Kisbenedek nemzetség kondásai jöttek más falukból. Ezen felül a falunak is volt egy kondája, abba bárki hajthatott disznót (zsellérek, új betelepülők). A Barkóságban a makkoltató sertéstartás az 1930-40-es évekig maradt fenn (Arló, Disznósd, Hangony, Domaháza). Ezzel szemben a dél-gömöri reformátusság korán áttért a házi hizlalásra. FÉNYES Elek 1851-ben Hét faluról közölte, hogy sok kukoricát termeszt és „...a héthi sertés még soha sem volt makkon, csak otthon hizlaltatik". HUNFALVYék 1867-ben azt írták, hogy „Rimaszécs és Putnok között a búza és a kukorica a művelés alatti földterületnek majdnem felét foglalják el, míg Zabaron (barkónak tartott falu) már a talaj miatt is csak annyi vétetik müvelés alá, amennyit trágyázás által bírnak e czélra használni. Itt tehát túlnyomó a rozs." A zárt hidasokban, rajcsúrokban (kifutó karám) hizlalt disznó orrába gyakran kellett drótkarikát fűzni, pedig főként ártányX „fogtak hízóba". A kocák petefészkének eltávolítása (miskárolás) régebben nem volt szokásban, s ma sem túl * Bél Mátyás Gömör vármegyéről az 1749-ben írott Notitiája az Erdőhát és Medvesalja több falujáról szólva kiemeli a makktermő erdőségek és a sertéstartás jelentőségét. Akkoriban a serkei járáshoz tartozott Szentsimon, ahol a lakosok kedves foglalkozása a sertések hizlalása, a méhek haszonnal való tartása és a bor (azaz pálinka) égetése. Velkenye lakosai is elsősorban sertések hizlalásával és méhészkedéssel foglalkoztak. Sajópüspöki, a két Hangony, Harmac is főként makktermő erdőségeiről és méhészkedéséről volt nevezetes abban az időben.
