Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

3. Gazdaság és munka

gyakori. Takarmányon hízott disznóból azonban a vidék már behozatalra szorult, s az 1950-60-as években a legtöbb hízott sertést a kukoricával jól ellátott hajdúsági városokból szállították az ózdi piacra. A baromfitartásnak is akadálya a takarmányhiány, s a barkósági állomány - különösen víziszárnyasokból - soha meg sem közelítette a Sajó- és Rima-völgyét, a folyókat ellepő libák hatalmas seregét. A tolyúfosztás az éltes asszonyok és gyermeklányok téli estéken végzett társasmunkája volt, mindig másik háznál gyűltek össze a szomszédságban. Az állattartáshoz fűződő hiedelmek, népszokások gazdagsága a parasztok és a pásztorok körében egyaránt megfigyelhető. Ebből a roppant méretű anyagból a folklór fejezetek is csak apró részleteket nyújthatnak a későbbiekben. * * * A Barkóság terméketlen, hideg agyagtalajain, kavicsos domboldalain a földművelés mindig is sovány eredménnyel folyt, s csak a kiszélesedő patakvölgyekben volt igazán sikeres. Az 1767-ben kibocsátott rendeletet követő úrbérrendezések a szántóföldeket általában a negyedik osztályba sorolták ezen a tájon. Borsod megye arlói járása már a 16. században is a megye egyik legszegényebb vidéke volt, ahol a szántás-vetés mindenkor csak az önellátást szolgálta, de azt sem elégítette ki. Lakosai eljártak az Alföldre aratni, csépelni, nyomtatni, hogy a hiányzó gabonát, az „életet" részes munkával megkeressék. A szántóterület bővítésének egyetlen módja az erdőirtás volt. Sok dűlőnév (Ortás, Ortvány, Aszó) emlékeztet ma is az erdővel vívott sok évszázados szakadatlan küzdelemre. A megművelt földek nagyobb része, a telki földek a települések közelében terültek el, s ezeket az 1700-as évek elején már bizonyíthatóan három nyomásban művelték. Távolabb a falutól, erdők, szűk völgyek zegzugaiban voltak az irtványok, amelyekre a nyomáskényszer nem terjedt ki. A majorsági irtványokat többnyire földnélküli zsellérek művelték szerződésben meghatározott dézsma (heted-, sőt negyed dézsma) ellenében. Istenmezeje határa csaknem teljes egészében irtvány volt, Szilvásváradon 1851-ben 400 kila irtvány egészítette ki az 1260 hold szántóterületet, Domaháza, Cered, Zabar, Barna, Kissikátor határában is kiterjedt irtványföldek voltak. A vidék erdősültségi térképe (5. térkép) is megerősíti az irtásgazdálkodás jelentőségét.* * Bél Mátyás Borsod vármegyéről az 1740-es években írott Notitiája a vidék több falujáról szólva kiemeli a határ szűkös és terméketlen voltát. Domaházáról írja, hogy a szántóterület hiánya miatt „óriási tölgyfák kivágásával, a hegyek meredélyein alakítanak ki szántóföldeket, a berkek és erdők tisztásain vetik el a gabonát." Az erdei irtások felásott, felszántott parlagföldjeit nevezi Bél „tisztás"-nak. Elismeréssel állapítja meg, hogy a domaházi nép igen szorgalmas, „bármelyik más néppel vetekedhetnek a szorgalmasság tekintetében". Kissikátorról megjegyzi, hogy szintén „mély völgyben, borzasztó területen" fekszik, s katolikus magyar lakói nem restebbek a domaháziaknál (Tóth Péter fordításában közli Nagy Károly a Lakóhelyünk Ózd című sorozat 10. kötetében. Ózd, 1986,88-89.).