Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)
2. Erdőhasználat
A gombázás a szegény családok fontos jövedelmi forrása volt. Hajnali 3-A óra tájban már az egész család indult az erdőbe, s az összegyűjtött tinórut hátikosárban vitték eladni a legközelebbi piacra (Ózdra, Egerbe). A piactól távoli falvak lakói 20 km-t is gyalogoltak 20-25 kg gombával a hátukon. Ezek inkább aszalva vitték a gombát piacra. Felszeletelték és vagy a napon aszalták meg deszkára, polcra kiterítve, vagy a kemencében. (Régebben a kemence fenekén elterítve, ma inkább tepsiben aszalnak.) Ma már kevesen piacolnak a gombával, inkább az erdei termékeket gyűjtő vállalat fiókjainak adják el friss vagy szárított állapotban. Olyan jól jövedelmez, hogy az ózdi iparvidék falvaiban, Hangony, Arló, Borsodszentgyörgy határában ipari munkások is foglalkoznak gombázással. A vadgyümölcsök közül a vackor (vadkörte) és a vadóka (vadalma) gyűjtögetését kell első helyen említeni. Istenmezeje lakóit ma is „vadkörtés hasúaknak" csúfolják a homokiak (Pétervására környékén élők). A bükkszenterzsébetieket azzal ingerlik, hogy vadkörtét vittek ajándékba az egri érseknek. Tény, hogy a Barkóság falvaiban ősszel zsák-, sőt szekérszámra hordták a vadkörtét. Domaházán a 20. századelőn még csak két darab szelíd, nemesített körtefa {nyakaskörte) volt. A legelőn és a közbirtokosságban álló fákról mindenki szabadon vihette a vadkörtét, de a tagban álló fák termését őrizték a dézsmálóktól. Amikor a tulajdonos családja hazavitt már egy-két szekér vackort, nem őrizték tovább, „rájárhattak mások is". A határban álló vadkörte- és vadalmafákat mindenki jól ismerte, számon tartotta. Már hajnalban elindultak otthonról a gyűjtögető asszonyok és nagy csatlókkal (póznákkal) verték le a gyümölcsöt. Még a nyájak előtt kellett érkezniük, mert azoknak is a fák alatt volt a „terülj asztalkája". Rövid zsákokba gyűjtötték és hamvassal a hátukra kötve cipelték haza a körtét. Otthon a pad (padlás) földjén elterítve tárolták, amíg megívedett (megpuhult). Az ívett körtét kenyérsütés után a meleg kemencébe hányták és megaszalták. Télen aszalt vadkörtét főztek reggelenként. Nagy cserépfazékban tartotta a gazdasszony a főtt vackort, rájárt az egész család. Ették kenyérrel is. Édes, pirosas színű levét víz helyett itták. A szeletelt aszalt körtét és almát a vidék népe susinkának nevezi. A vadkörtefák növelték a tagosított földek, erdők értékét, s ha osztozkodásnál nem tudtak rajta megegyezni, inkább kivágták, minthogy a másik fél kapja. Az 1920-as évektől fogva a határbeli vackorfákat kezdték beojtogatni, de azért az 1950-es évekig becses maradt a vadkörte is. VadókábóX (vadalma) csak 1-2 vékát gyűjtöttek őszönte a domaháziak nyálítónak. A nyálképződés serkentése végett eszegették az asszonyok fonás közben. Ezt is a padláson tárolták, pelyvába rakták, hogy ne fagyjon meg. Tartották a dikóbaxi (ágyban) is. Az ágydeszkára zsúpot fektettek, egy sor vackort elterítettek a zsúpon, rárakták a szalmazsákot, arra pedig a derekaljat. Amikor nem lehetett ecethez jutni (háborúk idején), vadalma levével possajtották (savanyították) az ételeket is. Sotulni (préselni) nem szokták. Előbb két-három cikkbe felszeletelték, és egy nagy cserépfazekat félig megtöltöttek vele. Vizet öntöttek rá, vászonruhával letakarták, fedőt raktak rá, amit le is kötöztek az edény füleihez. Két hét múlva már használhatták, mert megerjedt, s ha elfogyott, újat possajtották. Sok kellett belőle, mert ez a lé inkább volt savanyú bor, mint ecet.
