Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

2. Erdőhasználat

a nyúl csapása, megmutatja, hová kell a dróthurkot kirakni. Ózjárás mellé magasabban helyezik el a hurkot, hogy az állatnak a feje akadjon bele. Nem bokor tövéhez kötik, hanem egy fiatal fa koronáját hajtják le közel a földhöz, s ahhoz rögzítik. Amikor az őz beleakad a hurokba, rángatódzásával kioldja a biztosító pecket, és a felcsapódó fa a vadat is a magasba emeli. Kisebb csapdákat vasból a kovácsok is készítettek. Ezeket varjú-, patkány- és egérfogásra használták. Kicsi, a lyukhoz elhelyezett szőr- vagy dróthurokkal fogták a cigányok az ürgét, akik az ürgehúst csemegének tartották. Farkas vermekről csak a 19. században élt öregek elbeszéléseiből tudnak és helynevekből következtetnek. Hegyes karókat, nyársakat helyeztek el a verem fenekén, vékony ágakkal fedték be, és a tetejébe dögöt raktak csaléteknek. Valamilyen lépőcsapdát neveznek /őrnek, ami a vigyázatlan állat lábára csapódik. A 19. század végén borsodi barkó falvak erdeiben a vadorzók baromfi lábszárcsontból készült sípot, nyéklőt használtak a vad (szarvas) csalogatására. A baromfit pusztító ravaszt (rókát) és a girindet (görényt) vasvillával szúrták le, ha sarokba tudták szorítani. Gyakran ejtettek fogságba mókust és mátyás madarat (szajkót). Ezeket kalickába zárva tartották otthonukban a család szórakoztatására. A szajkónak a nyelvét is felvágták, hogy Jobban beszéljen". Akadtak szenvedélyes madarászok is (Sajóvárkony), akik lépvesszőket készítettek, enyvet főztek fagyöngyből és énekes madarakat fogtak be. Sokan tartottak kalickában stiglinceí (pinty), mint kedves énekesmadarat. Madarakat és madártojást gyerekek, pásztorok, erdőmunkások szedtek ki a fészkükből. A feketerigóból ízletes levest főztek, a varjúfiókát pedig belezés, mosás után csipkefából készült nyársra húzták, és szalonnával megtűzdelve pirították meg. Tavaszonként sok varjúfiókát megettek a pásztorok. Gyakorlott bojtárok botjukat elhajítva verték le az ősszel elnehezült fácánokat. A Barkóságban az erdőséghez kapcsolódott a méhészet is. A 20. század elején a falusi méhesekben még főként odvas fatörzsekből kivágott köpííket lehetett látni. Szalmából font fosokat alig használtak. Deszkából készült kaptárak csak az utóbbi fél században jelentek meg. Domaházán a falusi méhesekben még ma is látni lehet olyan odókat, amelyeket, mint a vadméhek eredeti lakását fűrészelték ki az élő fa derekából (törzséből). Az ilyen köpű gancsos (göcsörtös, púpos), nem tetszetős. Ezért a méhészkedők többsége ma már csak őszig hagyja meg az erdőről hazavitt méhcsaládot az odóban. Akkor kifüstöli, és áttelepíti kasba vagy kaptárba. Az újonnan befogott rajt egy-két hétre bezárják, rendszerint ragadványX (növényi termés) tömnek a köpű szájnyílásába. Az első raj, amit a méhcsalád aratásig, nyár végéig „ereszt", parajrajnak nevezik. A méhe kiölése, amikor szükség van rá, büdöskővel történik. Sokszor megesik, hogy a méhek erdei lakását nem ismerik, de a rajzó vadméhet leszállásra tudják kényszeríteni és alkalmi edénybe zárva, levetett ruhadarabjukba kötve viszik haza a méhrajt. Vannak olyanok, akik a falun kívül, földbe ásott gödörben helyezik el a méhes köpűket, mert portájukon sok a fecske. Tulajdonjogukat a közösség tiszteletben tartja, de a rajzáskor gazdáiktól megszökött méheket bárki befoghatta.