Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

11. Népzene, tánc és játék

táncéletet feldolgozó tanulmányai közül egyet a pásztortáncokriak szentelt. Ezeket járhatták duda-, furulya- vagy muzsikaszóra. A tánc elején a nóta lassú tempóban folyik, mialatt a botot körbetáncolják. Amikor a zenészek gyorsra váltanak, a táncosok „sarkalnak" és beugranak a botok közé. Sarkukat egyszer a földhöz csapják, majd a következő lépésben átugorják a botokat. A juhászok kampóval, a kondások gancsos bottal, binkóvaX járták a táncot. Domaházán a kondástáncot a legények nem egyedül, hanem lánnyal táncolták. Két botot keresztbe fektettek és a botok felett, egymással szemben állva fogták meg partnerük feléjük nyújtott kezeit. Lábujjhegyen szökdeltek, vigyázva arra, hogy egy-egy lábbal a botok ellentétes térközébe ugorjanak anélkül, hogy a partnerük lábát érintenék. Közben a cigányok húzták, a legények pedig azt énekelték: Az oláhok, az oláhok fapapucsban járnak, Vígan élik világukat, menyecskékkel hálnak, Hát én szegény szolgalegény, ugyan mit csináljak, Akármerre tapogatok, csak falat találok Farsangi mulatságon az ivó táncmestereinek engedélyével ügyesebb legények egyénileg táncolták el szórakoztató mutatványként az üvegtáncot és a seprőtáncot. Egy üveget letettek a földre és fölötte szökdelve, lábkörzéses tánclépésekkel fordultak jobbra vagy balra, mindig ügyelve rá, hogy az üveget ne érintsék. A seprőtáncot földre támasztott seprűvel járták, miközben a nyél végét kezükben fogták. Nagy dobbantásokkal táncoltak, a seprűt hol egyik, hol a másik lábuk alatt átbújtatva, széles lábkörzésekkel és szökdelésekkel színesítve mozgásukat. Minden nyolcas leírása után felemelték és fejük fölött megcsóválták a seprűt. Mindkettőt csárdás zenére táncolták. A rókatánc csak elnevezésében él. Állítólag a cigányok ismerik, de közelebbi értesüléseink nincsenek róla. Farsangban adták elő huncutabb legények a medvetáncot. Hárman szétvetett lábakkal egymás mellé álltak, a többiek pedig rákezdtek a nótájára: „Sicko jedno bárányi, de megcsípott valami." Eközben a legények hajladoztak, s a középső hol az egyik, hol a másik szélen állót próbálta arcul csapni. Azok kifordított tenyérrel védekeztek, így csak a tenyerük csattant nagyokat, a közönség derülésére. A szélről álló legények viszont a középső fejéről akarták a kalapot leverni, s amelyiknek előbb sikerült, az helyet cserélt a középen állóval. A palócok jellemzéséhez SZEDER Fábián 1819-ben szükségesnek tartotta feljegyezni: „Minden játékaik között legnevezetesebb a' Mancsozás. A' Mancs egy erős gyükérből készült közönséges lapda nagyságú golóbis, mellyet valamelly szabad helyen egyik magosra felhagyít, és azt a többiek izmos ütőfával a' levegőben eltalálni igyekeznek." HUNFALVYék is megemlékeztek erről a játékról 1867-ben: „A Barkóságban a legények mulatságai közé tartozik a »mancsuzás«, melynél két ellentábor botokkal egymás ellenébe fatekét gurít." Az ország más tájain nem volt ismeretes, illetve olyan alföldi telepeken tűnt fel csupán, amelyeken valószínűleg palóc betelepülők honosították meg a 18-19. században