Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

11. Népzene, tánc és játék

(pl. Kiskunfélegyháza). LAJOS Árpád ezt a játékot a mérkőző csapatjátékok közé sorolta, és mancsozás néven írta le Szentsimonból. Ott hozzávetőleg 40^4-5 m hosszú, 25-30 m széles pályán játszotta a két csapat. Ezeknek többnyire 8-8 tagja volt. A kapók és a nagyítók csapatának tagjait egy-egy vezér választotta botméréssel, szedéssel, mielőtt a játékot elkezdték, majd a pálya két végén sorakoztak fel egymással szemben. A mancs akácból, gyertyán- vagy egyéb kemény fából kifaragott fagolyó. Minden játékosnak volt egy 60-65 cm hosszú, alsó végén vastagabb és meggörbülő botja, hagyïtôfayà. A játékot vagy „fentségre" vagy „lentre" játszották, aszerint, hogy az adogató dobással a levegőben vagy a talajon gurítással adogatta a mancsot. A soros hagyító botját megcsóválta a feje fölött és úgy dobta el, hogy a felé szálló vagy guruló fagolyót eltalálja vele. Ha nem sikerült eltalálnia, a helyén maradt, a botjáért nem mehetett el és az adogató már a következő hagyító felé gurította vagy dobta a mancsot. Ezt a játékot a barkó falvakban inkább guncsázásnak nevezték. Ezen a néven írták le Susa, Sajóvárkony és Sajópüspöki községből. Guncsa a 6-7 cm átmérőjű fagolyó neve, a botokat pedig guncsaütőnek nevezték. Az 1930-40-es években még játszották, de nem a legények, hanem a 12-16 éves fiúk sportjátéka volt. Várkonyon az egyik csapat tagjait feladónak, a másikét szolgálónak nevezték. A földre tett fagolyót bottal ütötték el, de olyan nagy erővel, hogy a botjuk is elrepült. Érte futni csak addig lehetett, amíg a guncsái valamelyik szolgáló vissza nem dobta. Ha nem sikerült, a feladók sorban kiestek a játékból és helyet cseréltek a másik csapattal. Rögtön helyet cseréltek, ha valamelyik szolgáló röptében kapta el a guncsái. (Csanyag, hanyag, azaz balkezes fiúkkal nem szívesen játszottak, mert azoknak nehéz volt a golyót feladni.) A guncsa barkósági, gömöri táj szónak látszik. Hasonló játékok keletebbre is voltak, de más néven és szabályokkal. A Szárazvölgyön tukázás néven írták le, s összevethető az ütőteke (Sajógalgóc) és a királyos teke (Kazinc) elnevezésű játékokkal is. Utóbbinál a kis fagolyót a pálya közepén levő kis gödörbe, a várlikba kellett begurítani. Ilyen gurítós tekét a barkósági Urajon is játszottak.* A mérkőző csapatjátékokhoz sorolható a karikázás is, amit a palócoktól már SZEDER leírt: „.. .így mégyen véghez: egyik elgurítja a' két hüvelyknyi vastagságú és fél lábnyinál gyakorta nagyobb kerekségű vasas fakarikát az utszában vagy más egyenes helyen sorban álló legénység azt súlyos bottal egyik a' másikhoz indítja, hogy szüntelen guruljon. De többnyire pajkosságból úgy szokták ütni, hogy többet repdes a' levegőben, mint sem a' földön gurul és így teszi a' kárt az embe* Az újabb kutatások (pl. Palócok IV. kötet és Paládi-Kovács 2003.) bővebben adatolták a guncsázás-mancsozús néven ismert népi sportjáték földrajzi elterjedtségét, nyelvészeti és művelődéstörténeti hátterét. Igazolták, hogy a fagolyóval és ütőfákkal játszott csapatjáték „fentséges" változatát a palóc és barkó vidéken, „lentséges", földön gurító változatát inkább a matyóknál és egyéb palóc-barkó alföldi kirajzásokon ismerték. A gáncs Domaházán és környékén, a guncsa a Barkóság túlnyomó részén ismeretes. Észak-hevesi, nógrádi palóc nyelvjárási szó a mancs. A barkókkal szomszédos gömöri, borsodi református falvak (pl. Ragály, Szuhafő, Sajógalgóc, Sajókazinc stb.) a tekézésX ismerte. A két felekezeti tömb határán keverednek a két vidék szavai. Például Sajópüspöki, Center, Trizs faluban a játékban használt fagolyó neve teke, az ütőboté pedig guncsa.