Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

10. Mondák és hiedelmek

A helytörténeti hagyományok, vármondák között megemlíthetőek a Vajdavárhoz fűződő históriák. Borsodnádasdi öregek szerint nevét azért kapta, mert egy vajda lakott benne a lányával. Óriás lehetett, mert Balaton község határából hordta a vizet, ott van máig a Vajda kútja. A várhegyen van egy nagy pince, annak az ajtaját ma már nehéz lenne megtalálni, de állítják, hogy szembe nézett a pétervásári templom bejáratával. Abban a pincében kincseket rejtettek el a hajdani várurak. A kincseket az ördög őrzi veres kakas képében. Annak, aki be akar menni, varázserejű fekete tyúkot kell magával vinni. Ajtaja évente csak egyszer, karácsonykor, az éjféli mise alatt (mások szerint úr-napján, virágvasárnapján) nyílik meg. Aki nem jön ki addig, amíg a templomban az úrfelmutatás tart, később már nem is tud kijönni. Ott marad örökre és a veres kakas szolgája lesz. Hasonló hiedelemmondák, kincsmondák a Barkóság más részein is lelhetők. Vajda dűlőnév szintén számos akad (pl. Várkonyon), de ezeket a nép nem köti meghatározott történelmi személyhez. Elásott kincsek sorsa, megszerzésük módja napjainkig izgatja a nép képzeletét. A régiek szerint a kincs elárulja magát, mert bizonyos időpontokban felragyog, „tisztul a kincs". (Dédesen feljegyezték, hogy hétévenként gyullad világosság, kék fény a kincs helyén és csak a hetedik gyerek tudja kiásni.) Akinek álmában kicsiny öreg ember jelenik meg, megmondja, hogyan lehet a kincset megszerezni. Elterjedt hiedelem szerint a vállalkozónak ahol a kincset sejti, háromszor kell földhöz érinteni a hátsó felét, majd szótlanul kell ásnia, bármi jelenjék is meg előtte (repülő malomkő, mérges kutya stb.). Nem juthat a kincshez az, aki megijed és elkiáltja magát. Az Ózd vidéki bányákban dolgozó szénbányászok helymegjelöléssel, névvel hitelesített igaz történetei a szomjas bányatörpéről és az embereket ijesztgető bányarémről a vidék hiedelemvilágának rétegezettségéről vallanak. A járdánházi Kormos Boldizsárról mesélték NEMCSIK Pálnak, hogy az 1913-as vízbetörés előtt frászt kapott, mert üldözőbe vette a bányarém. Tizenhárom éves gyerek, kiskocsis volt akkor, s a 8-10 csilléből álló cúgot vontató bányalovakat hajtotta. Robbantást követően a légnyomás eloltotta a tárnában a kohanyecet, amivel világítottak. A kiskocsis megijedt, futva menekült, de eltévedt a sötétben. Amikor háta mögé nézett, az őt üldöző bányarémet látta. A szomjas bányatörpével egy elővájásban dolgozó csapat járta meg. Vízhordójuk meghozta a vizet és inni hívta őket, de mire a fejtéstől a pihenőhelyre értek, egy csepp vizet sem találtak a kannákban. Siktánként (műszakonként) megismétlődött a dolog, s már meg akarták verni a vízhordót, de az első vájár azt mondta, előbb lessék meg, mi történik a vízzel. Elrejtőztek az ácsolat mögött, s amikor a vízhordó értük indult, látták, hogy egy törpe cammog elő. Felkapja a kannát és fenékig kiissza belőle a vizet. Aztán megtörli hosszú szakállát és rongyos nadrágjában elballag. Nem tudták, hogyan szabaduljanak meg tőle. Aztán bevittek neki a bányába egy pár csizmát és egy új öltözék ruhát, a törpe méretére csináltatva. A törpe nagyon megörült a ruhának, mindjárt átöltözött és úgy elment, hogy soha többé nem látták.