Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

9. Az esztendő ünnepei jeles napok

Tisztes légy, hasznos légy, Majoránna bokros légy. " Fücsomóikat megszárítva a padláson tartották, és az „igézetben levő" kisgyereknek fürdőt csináltak vele. A tejesfazekat is e füvekkel törölgették „rontás ellen". Az ősi rítus eredeti értelme, a tűzgyújtás nyári napfordulóra való időzítésének oka korunkra teljesen elhomályosult, s az 1930-as években már inkább csak az ifjúság játékos szórakozásvágya éltette. Kivételes nap a barkó falvak életében a búcsú. Falvanként változó időpontban, a templom védőszentjének napján ülik meg. Jelentőségét jól érzékeltetik ISTVANFFY Gyula 1911-ben megjelent sorai: „Egy tanulmányutam alkalmával éppen az ományiak készülődtek az Anna-napi búcsúra - hogy milyen arányban, az szinte hihetetlen. Az egész falu lázas munkában volt már három nappal a búcsú előtt. A házakat meszelték, takarítottak, ahol ezen túl voltak, ott sütötték a tömérdek morványkalácsot, patkót, lepényt stb. ... Nincs az az ományi gazda, akinek 15-20 vendége ne lenne ilyenkor, a jobb módúaknak pedig 30-40 is van ebédre, vacsorára, s nem is egy, de két napon át. A cigányzene pedig szól a faluban itt is, ott is, a bor, sör, pálinka pedig úgyszólván folyik, mintha ingyen adnák." A búcsú méretére és a barkósági Szent Anna-kultuszra utal REGULYnak egy 1857-ben kelt rövid megjegyzése is: „Hangonyban az Anna-napi búcsún van gyülekezete a barkóságnak." Ugyanis a búcsúra az egész környékről meghívták a rokonokat, ismerősöket, ,jó embereiket." Az Anna-kultusz középkori gyökereire vet fényt az a tény, hogy Hangonyon már 1368-ban Anna volt a pálosok templomának védőszentje, az országban a legkorábbiak közül való. Későbbi, 18. századi alapítású a bélapátfalvi Anna-kápolna (Gilitka). A falusi búcsúk a századforduló óta alig vesztettek jellegükből, ma is népes a vendégsereg, mindenki „kitesz magáért". A falvakban lakó munkások, bányászok szabadságot kérnek munkahelyükön (rosszabb esetben beteget jelentenek), de a búcsúról nem maradnának el. Két-három napi vendégeskedés után még mindig marad annyi búcsúmaradék, hogy az üzemben dolgozó munkatársakat is ,jól tartsák" vele. Ez az ünnep máig megmaradt a barkó falvak egyik nagy közösségi élményének, a barátságápolás alkalmának. A fogadalmi búcsúk, búcsújáró helyek célpontjai közül kiemelkedik a szentkúti búcsú, különösen az augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján tartott. Gyalogosan, falvanként szervezett csoportokban tették meg az utat, évszázadok óta ugyanazon az útvonalon. Például Domaházáról Zabar, Pogony, Barna, Mátraszele, Kisterenye érintésével jutottak el a kegyhelyre. A szentsimoni, hangonyi búcsúscsoportok már csiterteken áthaladtak a falun. A domaháziak csak pénteken indultak el otthonról. Terennén csűrben, szénában megháltak, s másnap reggel indultak tovább. A Zagyva-völgyi rövid útszakasz akkor már tele volt néppel. Hazafelé is napokig tartott az út, s az otthoniak a főúr (plébános) vezetésével a falu határában várták a búcsúvezetővel érkező fáradt csoportot. Jelentős búcsújáróhely volt Bélapátfalva is, mint arról VAHOT Imre 1853ban már megemlékezett. Azt írja, hogy a karastalomnak (klastrom) nevezett régi templom és a szent forrás körül tengerként hullámzott a Borsod, Gömör és Heves