Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

Célravezetőbb lesz a szűkebb körülhatárolást választani és a figyelmet azon falvak néphagyományainak szentelni, amelyeket már a 19. századi források is barkónak neveztek. így járt el TÓTH Zoltán György a barkók öröklési jogszokásairól írott dolgozatában. Helyszíni tájékozódása alapján úgy találta, hogy a barkó csoport déli határa Bélapátfalva, Mikófalva vonala, nyugaton Domaháza, keleten a Bán völgye, északon a Sajó vonala. UJVARY Zoltán 1957-ben falvak felsorolásával lényegében ugyanezt a területet jelölte meg. Olyan határozottan megvont határokkal a Barkóságot nem lehet elhelyezni a térképen, mint a történelem hosszú szakaszán át közjogilag, közigazgatásilag elkülönült Jászságot, a kunok, hajdúk kerületeit, a székely székeket vagy az Őrséget. A Barkóság tájnév és a „barkó járás" mindig is pontatlan földrajzi megjelölés volt. E terület hozzávetőleges körülhatárolása főként a helyi lakosság - a barkók és szomszédságuk - véleményére alapozható. Ezek a vélemények az idők folyamán változhattak. Éppen ezért a különböző időpontokban a Barkósághoz sorolt terület nem tekinthető egyszer s mindenkorra meghatározottnak. A 19. század elején szűkebben keretezhették, mint napjainkban. A megadott területen belül is léteztek olyan települések, amelyeket régebben nem neveztek barkónak. Annál is inkább, mert a feudális társadalmi struktúrában a jobbágyság és az egész falvakat benépesítő kisnemesség, majd később a vidékre települt idegenekkel is felszaporodott nagyipari munkásság és a vidék parasztsága között lényeges társadalmi és kulturális eltérések, sőt időnként komoly ellentétek is voltak. A különbségeket koptató, az eltérő értékeket összemosó táji fejlődés, a kulturális, társadalmi integráció azonban a Barkóság egyöntetűbb arculatát formálta ki az utóbbi másfél-két évszázad folyamán. LAJOS Árpád és UJVÁRY Zoltán úgy találta, hogy a nép nem szívesen vállalja a barkó megjelölést. Elhallgatja, „restelkezik" miatta. TÓTH Zoltán György viszont még azt is vitatja, hogy a barkó jelző gúnynév volna, mivel ő nem tapasztalta, hogy szégyellnék a vidék lakói. Forrásaink többsége, köztük REGULY is, az utóbbi magatartást örökítette meg. HUNFALVY-ék szerint „amely barkó tudja magát annak, arra büszke". E sorok írója az 1960-1980 közötti két évtizedben a térség minden települését bejárta és helyszíni tudakozódásai alapján szerkesztette meg a Barkóság határait mutató térképvázlatot (2. térkép). Azt tapasztalta, hogy a barkó népnevet leggyakrabban a katolikus és a református tömb érintkező zónájában emlegetik (3. térkép). Onnan délnek és nyugatnak haladva a barkók csoporttudata halványul. Igen vitális az Omány, Csokva, Sáta, Bóta, Uppony, Csernely, Daróc, Mogyorósd falucsoportban. Itt általában egyetértenek azzal, hogy a Bánés a Sajó-völgyi reformátusok nem barkók, de vitáznak arról, hogy a Hangonyvölgy falvai közül melyeket lehet a Barkósághoz sorolni. Az elnevezést saját falucsoportjuknak tartanák fenn, ugyanakkor kizárnának olyan településeket, mint Szentsimon vagy Sajópüspöki. Ezek a népi vélekedések csupán saját lakóhelyükre és a szűkebb szomszédságra nézve fogadhatók el. Ugyanis a Barkóság akkora terület, amelyet nem lehet „belátni" a vidék egyetlen falujából sem. A távolabbi falvakat, amelyekkel alig van kapcsolatuk, csak bizonytalanul ítélhetik meg.