Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

György is. A debreceni múzeumban őrzött híres néprajzi gyűjteményének egyik tárgycéduláján írta: „A katolikus palócok, melyeket ottan Barkocoknak neveznek, szeretik a feltűnő viseletet" (ltsz. 720). Gyűjteménye másik darabjához jegyezte fel: „Barkoczok nevet viselték az Ózd és Putnok közeli Gömör megyei katolikus palóc népek... Ilyen rókaprémes térdig érő mentét magyar honban csupán itt viseltek. Főleg a következő helységekben viselték: Hangony, Domaháza, Szentsimon, Gömörpéterfalva, Vecseklő, Velkenye, Dobfenék, Bolyok, Bást." Ezzel a felsorolással az Erdőhát és a Medves vidékét jelölte meg. A két világháború közötti időszakból számos adalék található a borsodi barkókra vonatkozólag a Néprajzi Múzeum kézirattárában (EA 3456, 4799, 4829). A borsodbótai tanító például az alábbiakat írta: „...általánosan elmondhatjuk a Csernely-Uppony völgyéről, hogy lakói barkók... Tájszólásuk azonos Csernelytől Upponyig." A vidéken gyűjtő SEEMAYER a barkó vidékhez sorolta Bolyok, Szentsimon, Hangony, Domaháza községeket is. Áttekintve az eddigi irodalmat, kitűnik, hogy a 19. századi szerzők és a 20. század első harmadából származó források kizárólag római katolikus falvakat soroltak a Barkósághoz. Először 1937-ben HERKELY Károly említette barkó faluként a református Máiyinkát és Tardonát is. Ugyanazon évben LAJOS Árpád a barkó népelnevezést magyarázó cikkében Dél-Gömör és Nyugat-Borsod mellett Észak-Hevesre is kiterjesztette a barkó népcsoport határait. Későbbi munkáiban is állandó bizonytalanság észlelhető a barkó terület körülhatárolását illetően. Egyik, 1965-ben közölt cikkében barkó falunak nevezte a református Sajóvelezdet, Bánhorvátot és Bántapolcsányt is. A Szárazvölgy református falvakkal megült térségét a barkók távolabbi területének tartotta. Talán nem is teljesen önkényesen, mert a Szuha-völgyi Felsőnyárádról egy nyelvészeti szakmunkában olvasható: „A palócsághoz tartozás tudata nem él a lakosságban. Barkónak, barkósán beszélőnek tartják magukat." GUNDA Bélának Jósvafőn mondták adatközlői: „Mi itt barkósán beszélünk." Úgy látszik, a barkókkal ugyanúgy járt a népnyelvi és a néprajzi kutatás, mint a palócokkal, egyre tágabban keretezte települési területüket. Hiszen FÁBIÁN Gyula 1910-ben az Ipoly vidékéről jegyezte fel „Szájon forog itt a barkó nevezet is, melyet legtöbbször csúfnév gyanánt használnak." Ekkora területen településés népiségtörténeti egységet, felekezeti és kulturális azonosságot, összetartozásvagy csoporttudatot természetesen nem lehet kimutatni. Mindenesetre a kutatás eddigi történetéből levonható néhány tanulság. Fontos körülmény, hogy a nép Borsod és Gömör vizsgált tájain a palóc elnevezésről mit sem tudott. Ezzel szemben a barkó népcsoportnév megszakítatlanul élt a 19. század elejétől, s a lakosság koronként, esetenként még vállalta is a barkó nevet. A palóc népnév kiterjesztése az itt élő népre főként a nyelvjárást vizsgáló kutatók műve. Úgy látszik, a kritériumok megválasztásától függően, lényeges eltérések adódhatnak a barkó népcsoport körülhatárolásában is. Nyelvjárási alapon lehetséges a Barkóság tágabb keretezése, de a felekezeti hovatartozást alapul véve szűkebbre vonhatóak a határai.