Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

8. A társadalom és a családi élet

volt, amit gazdasági kényszerűség támasztott alá. Ugyanis ezzel elkerülték a nemesi telek gyors felaprózódását, a család egészének vagy egyes tagjainak zsellérsorba kerülését. Előnyös volt az állami, földesúri, egyházi adózás tekintetében és a családi gazdaság munkaszervezésében, a felnőtt családtagok munkamegosztásában is. A gazdaságot az öreg gazda és felesége, a gazdasszony irányította. Három-négy házas fiuk, menyeik, serdült gyermekeik végezték a gazdaság munkáit. Egyik házas fiú volt a juhász, másikuk a béres, harmadik a kocsis. Amíg a menyecskék a mezei munkát, az aratást, kapálást, s a kendermunkát végezték, anyósuk főzött, ellátta apró gyermekeiket, vezette a háztartást. Az unokákon, dédunokákon kívül az ilyen nagy famíliákhoz csatlakozva éltek a rokon családok védelemre szoruló tagjai (vénlány, özvegyasszony, elaggott szülő, „hibás" azaz fogyatékos ember). Az ilyen családok létszáma átlagosan 20-30 fő volt, szapora gyermekáldás esetén több is lehetett (35^10 főig). A szülőket - beleértve az apóst és az anyóst is - az apámuram, anyámasszony megszólítás illette. Nagyszülők megnevezésére több szavuk is volt. A nagyapa papó vagy atyus, a nagymama szüle vagy éde. Régebben a menyecske férje bátyját nagyobbik uramnak, férje öccsét kisebbik uramnak szólította. A gyermekek számára a szülők fivére mindkét oldalon bátya, a szülők nőtestvére ángyo vagy néne volt. Azok házastársait is a nemük szerint kijáró bátya, ángyo, ángyika megszólítással illették. A nagyszülők együtt rajomnak, egyenként onokának nevezték az unokákat. A raj ugyanis nemcsak a méhek közösségeinek megnevezésére, hanem az emberek családjainak megjelölésére is szolgáló szó volt (Domaháza). Az unokatestvéreket a barkó rokonsági terminológia testvérgyereknek, testvérrokonnak nevezi. Megkülönböztetésül az édestestvérek neve: egytestvér vagy egyhasi gyerek. Nagycsaládban élő unokatestvéreiktől a falu rendszerint az anyjuk nevét használva különböztette meg őket. A vőnek ment férfiak gyermekeit mindig az anyjuk családnevén ismerte a közösség. (Természetesen a hivatalos névhasználatban ez a gyakorlat nem érvényesült.) A gyermekek anyjukat édetnek szólították, az anyák pedig édemnek nevezték gyermekeiket (Várkony). A házastársaik szülei, nagyszülei széles körben násznak, nászomnak, nászasszonynak szólítják és nevezik egymást. Az egykori nagycsaládok száma a polgári földtulajdon megszilárdulása után, a kapitalista átalakulás hatására már a 20. század elején is alaposan megcsappant. Mindazonáltal a Barkóság elzártabb, belső településein (Domaháza, Borsodszentgyörgy) csak 1930^40 között „válakoztak" el az utolsó nagycsaládok. Öröklési jogszokásaikat TÓTH Zoltán György még élőben tanulmányozhatta. Az 1920-as évek elejéig afiági öröklés dívott, ami azt jelenti, hogy az ingatlan földes házbirtokon a fiúk osztoztak. A leányok örökrésze csupán a hozományból és az őket illető házrész csekély pénzbeli ellenértékéből állt. Hozományukhoz mindig hozzátartozott a „karika vászon". Az 1920-as évektől általánossá vált az egyenlő hányadok szerinti öröklés, amibe a lányokat is bevették. Helyenként (pl. Csernely) az apai vagyont a fiúk, az anyai vagyont a lányok örökölték az 1940-es években. Az állatállományt és a gazdasági felszerelést a fiúk osztották el egymás között; a ruhaneműt, háztartási felszerelést - anyjuk után - a lányok kapták.