Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

8. A társadalom és a családi élet

évek elején a község adóját még a bíró vitte be a járási székhelyre, s később is havonta egyszer be kellett mennie a járásra. Őrizte a közigazgatási jegyzőkönyveket, adópapírokat, hivatalos iratokat a lakásán tartott falu ládájában. Sok községben volt községi major. Várkonyon a földközösség maradványából, a közföldből mérték ki a pap, a kántor, a harangozó, a jegyző, a tanító földjét. Abból kapott illetményföldet az összes kommenciós pásztor. Ami a kommenciós földeken felül maradt, azt a falu kiadta bérletre a gazdáknak, s a befolyt pénzekkel gazdálkodott (pl. pásztorházakat, tűzoltószertárt épített). Várkonyon összesen 5 lakóház tartozott a községi majorhoz: egy gulyás-, egy csordás-, két kondásház és a kommenciós kovács háza. Ezek közelében volt a falu közös tulajdonában álló Bikarét és a bikaistálló. Ezt a rétet közösen kaszálták, takarták fel a gazdák, s együtt mentek „forspontba" is, mikor kidoboltatta a falu a széna behordását. Ott tartották az állatvásárokat is. A községi majoron kívül lokális gazdasági szervezetek is működtek, amelyek az erdőbirtokosság és a közös nyájpásztorlás dolgait intézték. A pásztorokat a gazdaság, hivatalos nevén Legeltetési Bizottság fogadta, s az intézte a legelő tisztítását, szedte a gazdáktól a legelőbért, fizette a biztosítást stb. A gazdaságnak is volt elnöke, pénztárnoka és két-három hitese. A gazdaság pásztoraival az elnök tartotta a kapcsolatot. A társadalmi átrétegződés folyamatait jól jelzik a népszámlálások adatai. Azt bizonyítják, hogy a Barkóság falvainak nagyobb felében az őstermelők (mezőgazdasági dolgozók) aránya már 1900-ban is alig érte el az 50%-ot, ugyanakkor az iparban és bányászatban dolgozók részaránya gyorsan növekedett. Az ózdi kohászat 1900-ban mintegy 2000 munkást foglalkoztatott, s ennek a munkástömegnek az 57%-a a környező falvakból járt be. Téves SZABÓ Zoltánnak a Cifra nyomorúság című könyvében megfogalmazott állítása, miszerint a munkásság nem helyben fejlődött, hanem oda érkezett. Ennek a munkásságnak nagy többsége kezdettől a környező falvak szegényparasztságából verbuválódott, s természetesen magyar ajkú volt. 1900-ban Bolyok, Csépány, Uraj és Várkony kereső lakosságának 35%-a már a vasgyárban dolgozott, ugyanakkor az őstermeléssel foglalkozók számaránya 35,4%. Hasonló volt a helyzet a nádasdi lemezgyár környezetében és a bányászatban is. Ugyanis a bányászoknak a fele sem lakott a kolóniákon (Bánszállás, Farkaslyuk, Somsály, Vajács stb.), a többség a közeli falvakban élt. Mérésétől Csernely ig minden faluban a bejáró bányászok alkották a 20. század elején a lakosság legszámottevőbb kategóriáját. Az említetteken kívül valósággal bányászfaluvá vált Csokva, Omány, Királd, Bóta, Sáta, Daróc, Mogyorósd, Arló. Járdánházán 1900-1920 között a népesség egyötödével növekedett, s 1920-ban a keresők 52%-a volt bányász, 11%-a gyári dolgozó, 26%-a őstermelő. Távolabbi falvakban (Domaháza, Zabar, Sikátor, Borsodszentgyörgy) 1920 előtt alig akadt ipari dolgozó. (Mivel naponta bejárni nem tudtak, barakkban, kovártélyon éltek, akárcsak a nyírségi, hevesi származású munkások.) 1944-ben az ózdi vasmű munkáslétszáma már 7629 fő, s abból 3029 volt a bejárók száma. Az 1960-as évek elején egyedül ez a nagyvállalat több mint 13 ezer dolgozót foglalkoztatott, s megnövekedett a faluról bejárók száma is. A várossá fejlődött, urbanizálódó Ózd