Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

7. Népviselet

barkó vidéken 1900-1920 között terjedt el, s elzártabb falvakban az 1940-es évek végéig maradt divatban. Az ünnepi ruházatnak fontos tartozéka volt a kötény. Domaházán fehér háziszőttesből, vászonból készült (64. kép). Még az 1950-es években is viselték az azsúrozással, slingolással, továbbá a sok színt alkalmazó, szálán varrott vagy szabad rajzú hímzéssel díszített kötényeket. Ózdon a módosabbak liszterből, a szegényebbek klottból készült kötényt hordtak az 1920-30-as években, amit hajtásokkal és csipkével díszítettek. (A hímzett női kötényeket a Rima és a Bán völgyének református falvaiban katrincának nevezik.) A Medvesalján az ünneplő női kötényeket már a 20. század elején is gyári kelméből varrták (63. kép). A női viseletben is voltak számon tartott különbségek az egyes falvak között. Hangonyon és környékén az asszonyok piros posztóval szegték a szoknyáikat. Váraszón szintén a piros szegest kedvelték. „A ceregyi szalagosok" viszont a zöld szoknyát is kék posztóval szegték be. „A barnai csipkések" viseletében az volt feltűnő a szomszédok szemében, hogy fekete csipkével szegték be a kötényüket, amit fekete klottból vagy kékfestőből varrtak. Apró, csak a helyiek által ismeretes eltérések voltak a hajviseletben, a főkötő formájában, a fejkendő megkötésének módjában is. Kisnemesi falvakban hordtak a nők sujtásos vagy pitykés mellényt (pruszlí). Vecseklőn a kis mellényt cucajnak nevezték. Több helyütt hordtak fehér színű, selyemmel és piros, zöld szattyánnal, bőrrátéttel díszített ujjas ködmönt is. Báránybőrből varrták a szűcsök a borsodi, gömöri kisvároskákban. Talán legféltettebb ruhadarabjuk volt a rókatorkos mente (68. kép). Ez már a 18. században is a kisnemesi viselet jellegzetes darabja volt. A Felföldön sok helyen hordták, de talán a Hangony völgyében élt legtovább. (A dél-gömöri reformátusok mándli néven ismerték.) Az egykori jobbágy fal vakban nem volt se mente, se zeke, csak gyapjú nagykendő és nagykázsmír, amit a nyakukba, hátukra vetve, elöl keresztbe véve kötöttek meg, hátul a derekukon. Télen is csak nagykendőt terítettek magukra, kabát szabású ruhadarabok hiányában.* A leányok és az asszonyok nyáron legszívesebben mezítláb jártak nemcsak otthon és a „falu közt", hanem a mezőre is. Aratás idején a barkó nők a századfordulón még bocskort húztak. Vasárnap, ünnepnap ráncos szárú csizmát viseltek. Kisnemesi falvakban kedvelték a hegyes sarkú kordovány csizsmát. Sok faluban hordtak kb. 1920-ig trimflist (vásáron vett harisnyát) és piros bársonypapucsot is. * Fügedi Márta közleménye ( 1991 ) körvonalazta a barkó menteviselet utolsó időszakát és bemutatta a miskolci Herman Ottó Múzeum Hangonyról származó rókaprémes mentéjét. Megerősítette, hogy a Barkósággal szomszédos református településeken nem viselték a rókatorkos mentét. Ezen települések lakosai csupán a barkókon látták ezt a ruhadarabot, de „cifrálkodásnak", s egyben az „elmaradottság" kifejeződésének tartották. Készítői rimaszombati, rimaszécsi szűcsök voltak. A „rókás mente" a 19. század végén több jószág árát kitevő 70-80 váltóforintba került, ezért a barkó falvakban is csak a módos gazdák feleségei tudták beszerezni. Náluk a leány hozományába tartozott és női ágon öröklődött. A 19-20. század fordulóján a hajdani úrbéres, azaz jobbágyfalvak tehetős gazdái is beszerezték (pl. Sajóvárkony, Szentsimon), de egy-egy településen az 1910-es években sem volt belőle 10-20 darabnál több. Az 1950-60-as években kezdték az örökösök átalakítani, illetve a miskolci, ózdi ócskapiacon eladogatni a régi mentéket.