Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

7. Népviselet

65. kép. Idős asszony nyári öltözéke. Domaháza, Borsod m. Paládi-Kovács A. felv. 1961. 66. kép. Idős asszony nyári munkanapon. Domaháza, Borsod m. Paládi-Kovács A. felv. 1961. de helyenként (pl. Domaházán) 8-10, sőt 12 alsószoknya járta. Ezek fehér sifon, illetve kanavász vászonból vagy kartonból készültek, viselőjétől függően öt-hat szélből varrva. Ráncolt, alsó szélükön fodros (helyenként slingelt és csipkével díszített) ruhadarabok voltak, korcba fűzött madzaggal megkötve. Az alsószoknyák általánosságban fél lábszárig értek, s a századfordulón a felsőszoknya már rövidebb volt, éppen csak eltakarta a térdet (63. kép). A felsőszoknya a 19. század második felében fokozatosan rövidebbé vált. Több faluban tudnak arról, hogy elődeik még bokáig érő szoknyában jártak. A 20. század elején Domaházán már fél lábszárig ért a szoknya, az 1930^40-es években a csizmaszárig. Módosabb családok asszonyai, leányai selyemviganóban (szoknyában) jártak, a szegényebbek delinbői, kartonból varrták szoknyáikat. KOMORÓCZY szerint a dél-gömöri barkóknál a századfordulón szabály volt, hogy a fiatal menyecske házasságának első esztendejében minden ünnepi alkalommal, de különösen a templomban, selyembe öltözve jelenjék meg. Lányok és fiatal menyecskék egyaránt szívesen hordták a nagy virágos mintájú, élénk színű felsőszoknyát és blúzt. Utóbbit Ózdon farkaslajbmak nevezték. Derékban szűk, hosszú ujjakkal varrott, kikötős blúz volt ez, lehetőleg ugyanabból az anyagból, amiből a felsőszoknya készült. Az 1930-40-es években ezt váltotta az egybeszabott felsőruha, a slafrok. A tarka, selyem felsőszoknya és az ingvállra vett blúz a