Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

/. térkép. Az irodalomban 1910 előtt barkónak nevezett terület A századforduló táján több írásában foglalkozott a barkók néprajzával és népnyelvével KOMORÓCZY Miklós. Bemutatta Gömör megye népét a BOROVSZKY-féle megyei monográfiában, s ott néhány településük nevét is felsorolta (Sajópüspöki, Szent-Simony, Alsó- és Felső-Hangony). A budapesti Néprajzi Múzeumban őrzött kézirataiban („Keresztelő, lakodalmi és temetési szokások a Barkóságban, Borsod megyében"; „Aratási szokások" stb.) a barkókat tisztán római katolikusoknak tartja. A Bán-völgy református népét palócnak nevezi és nem sorolja a barkókhoz. Egyik kéziratában falvak felsorolásával kívánja körülhatárolni a borsodi Barkóságot, melynek települései eszerint a következők: Uppony, Bóta, Mercse, Csokva, Sáta, Királd, Center, Sajóvárkony Ózd, Csépány Arló, Nádasd, Sikátor, Domaháza, Balaton, Apátfalva, Mónosbél. A Magyar Nyelvőrben is megjelent két közleménye a barkókról (1903, 1915), de az utóbbiban már kevesebb határozottsággal különíti el őket a palócoktól: „A barkó palócnak palóc, de nem csupán gömörmegyei... hanem kizárólag a Borsod, Gömör és Heves vármegyék összeszögellésében, az úgynevezett Erdőhátságon fekvő, s ethnográíiailag teljesen elszigetelt területet képező Barkóföld eredeti magyar faj népe." ISTVANFFY Gyula 1909-ben a Bükk északnyugati előterében 14 községet keresett fel. Gyűjtését A borsodmegyei palóczok címen adta közre 1911-ben az Ethnographia lapjain, s csak a bevezetőben említette futólag, hogy az itt elszigetelten élő népet „barkók"-nak nevezik. MALONYAY Dezső és munkatársai többek között a borsodi-gömöri barkó népcsoport sajátos kultúráját kívánták felderíteni, de a népművészetben nem találtak a barkókat a palócoktól megkülönböztető vonásokat. Megfordult a századforduló éveiben ezen a tájon a magángyűjtő DÉRI