Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)

ELŐSZÓ (Kriston Vízi József)

Édesapámnak ajánlom Előszó I

mmár huszonöt éve annak, hogy - Debrecenben kibocsátott diplomával válltáskámban - 1978. július l-jén hivatalosan is múzeumi szolgálatba álltam. A hely és az alkalom rendhagyó volt: mint az újonnan alakult leninvárosi (ma: Tiszaújváros) Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjét Szabadfalvi József megyei múzeumigazgató a Miskolchoz közeli Csanyik-völgybe irányított. Az ország különböző részéről és sokféle szakterületről verbuválódott ifjú, de már tapasztalt muzeológusok és általuk két szorgalmas héten át „pásztorolt" középiskolások közé csöppenve éltem meg a mély vízbe merítkezés izgalmát. A gondjaimra bízott gimnazistákkal nap mint nap jártuk a közeli Parasznya, Varbó és Radostyán portáit, hogy aztán esténként is közösen rendszerezzük jegyzeteinket és cédulázzuk fel a helyiektől múzeumi gyűjteménybe szánt játékszereket és az ünnepekhez kapcsolódó apró díszeket, a kérésünkre újra elkészített gyermeki tárgyakat. Az észrevétlen csiszolódás, a kényszertől vagy fölös rivalizálástól mentes munka, az első pillanattól kezdve érzékelt segítő figyelem, a jó hangulat és kedv - tapasztalhattam sokáig - hosszú évekre meghatározta mindennapi kapcsolatainkat is. Igaz, nem először jártam akkor Észak-Magyarországon, hiszen a könnyen elhalványuló, apró emlékek mellett egyfajta korai világlátást és biztonságos szabadságot nyújtottak a Borsodbótán töltött hosszú, gyermekkori nyarak nekem, - a már pesti születésű, „vendégeskedő" rokonfiúnak. Tudatosságot és tájékozottságot azonban mégiscsak a nagyszerű és igen változatos egyetemi évek adtak. A Gunda Béla, majd Ujváry Zoltán nevével fémjelzett Néprajzi Tanszék Zemplénbe (Fony, Mogyoróska, Regéc és a Huták) szervezett komplex gyűjtő táborai már egy-egy kis szemináriumi dolgozat terepszemléihez nyújtottak kiváló alkalmat. Nem sokkal ezt követően választottam magamnak egyéni kutatási helyet és témakört is: az Abaúji Hegyközben és az ország legészakkeletibb csücskében lévő Pusztafaluban - oda két évig rendszeresen el-ellátogatva - a már jócskán változó játék- és szórakozáskultúra szerkezetét vizsgáltam (ez lett tárgya diplomamunkámnak is). Az Ózdtól délre eső „kétlaki" (földműves és iparba járó népességű) települések: Sáta, Bóta, Királd és Uppony barkó népe szintén sajátos életkörülményeivel és evvel párhuzamosan, makacsul őrzött szellemi hagyományaival mágnesként vonzott már akkor is. Szerencsémre, az egyetemi másodszakként választott népmüvelés akkori oktatói szintén jó néven vették hallgatóik élet-közeli tapasztalatszerzését, így jártunk csoportosan és (sokszor bizony talán a kelleténél jobban) kritikus szemmel a Szuha-völgy környékének lassan lepusztuló bányász kolóniáin vagy az akkor még virágzó diósgyőri vasasok között. A professzoraink által rendszeresen elvárt (miskolci, szerencsi, pataki vagy tokaji) konferenciákon való részvétel a nagyszámú kötelező olvasmányaink szerzőivel való személyes találkozás és gyakran