Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)

„Termett a meggyfa... " - Lajos Árpád, a népi gyermekjátékok kutatója

György és Kodály Zoltán igényes óvodai és iskolai játékdal-gyüjteményeinek magas színvonalát erősítette. Arról nem is beszélve, hogy jó hat évtizeddel Kiss Áron és több mint száz segítőjének közös munkájaként napvilágot látott „Magyar gyermekjátékgyüjtemény"-e (Bp., 1891.) után Lajos Árpád az, aki a 20. századi néprajzkutatók közül elsőként (az önálló műfajt alkotó mondókák kivételével) együtt tárgyalja az eszközös és a legkülönfélébb mozgásos népi játékok sokféle fajtáját! A könyv 28-29. oldalán közölt „négyes bak" elnevezésű, mozdulatutánzó tréfás fiúversengés modellszerű leírása már a később megszülető s elsősorban az oktatást szolgáló játék-példatárak szerény előlegzéséröl tanúskodik. Végezetül Lajos Árpád e gyűjteménye - a játékfajták lelőhelyeinek földrajzi megoszlása szerint - arról is árulkodik, hogy bizonyos játékcsoportok elterjedtsége, ismertsége horizontálisan szemlélve mekkora területet fed le a korabeli Magyarország térképén. Ebből a szempontból lesz feltűnő, hogy amíg az ún. mozdulatutánzó és a táncos leányjátékok az ország legkülönbözőbb részeiről szerepelnek, addig az ún. sportszerű, mérkőző csapatjátékok (méta, teke, mancsozas, karikázás és társaik) csaknem kivétel nélkül a Felföld ideeső területéről származnak. Onnan, ahonnan első könyve megjelenése után Lajos Árpád élete végéig merítette a szívének és néprajzi érdeklődésének oly kedves témákat: a Palócföld, illetve Borsod előbb lassan, majd egyre gyorsabban eltűnő játék- és társas szórakozási szokásait, népdalkultúráját, valamint a díszítőművészet egyes műfajait. „A népi játékkutatás új fejezete kezdődött 1952-ben. A Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályának irányítása mellett lelkes úttörők kezdték meg a játékok gyűjtését az ország különböző tájain. A vezetők az énekes-táncos játékoktól különválasztották azokat, amelyeket sportszerű megjelöléssel tartottak nyilván" - idézi föl ezeket az éveket Hajdú Gyula, aki minden esetben a legnagyszerűbb jelzőkkel illette Lajos Árpád emberközpontú játékpedagógiáját. Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy mennyire volt egyszerű „véletlen" az, hogy szerzőnk szintén ebben az esztendőben került a miskolci Herman Ottó Múzeumba. Az azonban tény, hogy az országos gyűjtőhálózat megszervezésében Lajos Árpádra természetszerűleg számítottak, amit a Berecz Istvánnal közösen jegyzett gyakorlati útmutató füzetének központi megjelentetése is bizonyít „Hogyan gyűjtsünk népi sportjátékot?" címmel. Míg a lendületes és agitatív mondatok sokaságával lelkesítő szerzőtárs kellőképpen leszedte a keresztvizet az 1945 előtt született magyar játékgyűjteményről (így Lajos Árpádéról is!), addig a füzet szigorúan kiszámított másik részében végül is közérthető és szabatos megfogalmazásban szerepel a népi sportjátékok gyűjtésének néhány gyakorlati szempontja. A példatár ugyan csak két, közepesen nehéz lefolyású játékot közöl (mancsozas Őrhalomból, valamint kallói csigézés), de a tematikus kérdőív még ma is kiválóan használható! Ennek fényében elhalványulnak az ilyenféle - utólag szerencsére már csak alkalminak nevezhető - Berecz-féle körmondatok: „A játszótér és a sporteszközök elkészítésének módja ma is jó, de természetesen itt nem állhatunk meg. A régieknél jobb játszótereket kell biztosítani, szebb, tökéletesebb sporteszközöket kell előállítani és játékosokat - tekintettel arra, hogy gyakran a népi sportjátékok sporteszközei veszélyeztetik a testi épséget (!? - megj. K. V. J.) - védőfelszereléssel kell ellátni." Lajos Árpád - mint alább kitűnik -, maga tovább is elöl járt a még falusi vagy kisvárosi körülmények között élő felnőtt- és gyermektársak körében gyűjtött, majd megrostált játékanyag módszeres közreadásával. Ennek volt egyik újabb, jelentős állomása a nem egészen száz nyomtatott oldalon, 1957-ben megjelent Borsodi játékok című gyűjteménye. A könyv első felében - dr. Schandl Vilmosné koreográfiájával együtt - ún. „nótás