Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)
„Termett a meggyfa... " - Lajos Árpád, a népi gyermekjátékok kutatója
leányjátékokat" tesz közzé három korcsoport (6-8 éves, 9-11 éves és 12-14 évesek közösségei) részére összeállított játékfüzéreket kidolgozva. Míg a kottával, térrajzzal, valamint a tanítók és szakkörvezetők számára szabatos leírással ismertetésre került a 31 énekes-táncos leányjáték, addig a gyűjtés kulisszatitkai iránt érdeklődők számára tömören megfogalmazott jegyzetei adnak bepillantást. Ebből kiderül, hogy Lajos Árpád kissikátori, nyárádi, színi, szentsimoni, uraji, borsodszentgyörgyi, hangonyi stb. beszélgetőtársainak jóvoltából az 1880 és 1940 közötti időszak élő játékgyakorlásáról kaphat/t/unk hiteles adatokat. Ezeket szerzőnk 1942 és 1955 között gyűjtötte, s feltehetőleg a „Borsodi népdalok" (Miskolc, 1955.) című gyűjtemény előkészítése során emelte ki ezeket a későbbi feldolgozás határozott szándékával. A könyv második részét képező 99 sportjáték Borsod húsz településéről való. Párhuzamaikkal, valamint sajátosságaikkal kapcsolatban Lajos Árpád így ír: „A borsodi játékok szervesen illeszkednek más magyar területek, közelebbről a palócság és Észak-Alföld játékvilágába. Élesen elkülönülő borsodi játékok nincsenek. Megfigyelhető azonban, hogy egyes játékkategóriákat különös kedveltséggel játszottak a megye területén. Ilyenek: a fagolyót botrádobással földről elütő teke-féleségek..., földbe ásott faoszlop tetején keresztbetett, s kétkarú emelőként működő billenőfára ütés...". Az elsősorban nevelőknek szánt borsodi játékgyűjtemény összeállítását Lajos Árpád nem egyszerűen lelkes népművelői vagy naiv muzeológusi küldetéstudattól vezérelve határozta el immár négy évtizede, hanem egyre jobban látta a napjainkban is jelenlevő - „maximalista testnevelés játékellenes"-ségének várható következményeit. „A játék nemcsak időtöltés. Sokkal komolyabb tevékenység: a gyermek életörömének és életerejének alkotó megnyilvánulása, sőt a gyermektársadalom - mert ilyen is van! egészséges kialakulásának egyik fő tényezője... Adjunk hát játékot a gyermeknek, helyesebben: adjuk vissza néki a játékot! A tornaórák legalább egyharmadát játékra kéne fordítani. Ebben a keretben ajánlom a népi játékok tanítását." Lajos Árpád 1957-ben megfogalmazott figyelemfelhívó sorai már csak azért is tanulságosak, mivel az akkori oktatásügyi minisztérium azelőtt három, illetve négy évvel „két értékes segédletet adott ki Gyermekjátékaink az óvodában és Gyermekjátékok az általános iskolában címmel." Hogy ez milyen hatékonysággal épült be (és épül be ma is) az oktatás tágan vett folyamatába, az minden lelkesedés mellett a gyakorlattá válás jóval rögösebb útján haladva derül ki... Lajos Árpád újabb, jelentős szakmai elismerést kiérdemlő munkája az 1965-ben napvilágot látott Borsodi fonó című volt. „A kendermunkák és a fonó borsodi-palócos sajátosságait, a munkákhoz fűződő hagyományos szórakozásaikat Lajos Árpád úgy írta le, hogy müve ne csupán tudományos forrásmunka, hanem szórakoztató olvasmány is legyen" - írta Útravaló című előszavában elismerően Dömötör Sándor folklorista, az egykori Népművelési Intézet honismereti főelőadója. Lajos Árpád monográfiája a mai napig lenyűgöző anyagot hozott felszínre: a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye meghatározó néprajzi csoportjait (barkók, palócok, matyók), valamint különböző kistájainak összesen 78 településén kereste fel a fonó mint a termelés, társasmunka és a szórakozás komplex együttesének intézményét. Mindezek közben természetesen bő teret szentel a napközben fonó lányok testmozgató, valamint a fiúk-legények jelenlétében, azokkal együtt is folytatott közös játékok gazdag változatainak. Ezeknek egy jó része néprajzosaink körében is mint „fonójátékok" kerültek lejegyzésre, bár azóta közismert, hogy ezek némelyike új és legújabb stílusú dalok helyi változatai, vagy a múlt század városi ifjaitól átvett rejtő-kereső, ún. „téli, szobai játékok" emlékei (pl. fordulj, kisszék!", „Kútba estem", „Megy a kosár" stb.). Jó részük - érdekes módon - az óvodai játékfoglalkozás
