Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

AZ ÉTELKÉSZÍTÉS ÉS AZ ÉTKEZÉS ESZKÖZEINEK VÁLTOZÁSÁRÓL

31. kép. Szabadtűzhely es kemence, hozzáépítve a „masina", Ziliz (Megay Géza felv., 1943.) A Felföld vashámoraiból kikerülő, elsősorban öntöttvasból készülő nyeles vaslábasok a 19. században még együtt voltak használatban a tűzálló gömöri és nógrádi agyagból készülő cserép lábas serpenyőkkel. Nem szorították ki azokat a konyhából, hanem együtt tűntek el a századfordulón, amikor megjelentek a zárt konyhai tűzhelyek, s velük a sima aljú lábasok. A lekvárfőzés révén szinte napjainkig használatban maradtak azok a — főleg réz — üstök, amelyek korábban épített katlanokon, vagy nagyméretű, széles szalagként pántolt vaslábakon teljesítettek szolgálatot. Maga a tűzhely, valamint a zömmel kovácsoltvas tárgyak plaszticitása, régies formavilága az, ami ezt a tárgycsoportot sajátos egységgé teszi. Egészüket tekintve bizonyára könnyen megérthető, hogy maga a tűzhely és ez a szerszámanyag miért vonzotta magához a hiedelmek egész sorát az európai néphagyományban. Az északkelet-magyarországi tüzelőberendezések fejlődéséből következik, hogy vidékünkön nem volt olyan nagy hagyománya a kemencében való főzésnek, mint az Alföldön, ennek megfelelően egyszerűbb a kemence eszközanyaga is. A piszkafa mellett a szívanó, szívonó (szénvonó) az elengedheteüen kelléke, valamint a sütőlapát, vetőlapát. Az utóbbit a Bükk-vidéken újabban két darabból, külön beillesztett nyéllel készítették. Külön figyelmet érdemelnek itt a bordázott oldalú tepsik, pászkatepsik: ezek többségükben bádogos cigányok munkái.