Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

AZ ÉTELKÉSZÍTÉS ÉS AZ ÉTKEZÉS ESZKÖZEINEK VÁLTOZÁSÁRÓL

tartásba a vásárból, piacról, boltból, s csak a polgárosodással jelennek meg a fél tucat, ritkábban tucat tárgyak (pl. feliratos dísz tányérok, evőeszközök stb.). A konyha ós a háztartás tárgyi anyaga rendkívül sokrétű, így elsősorban azokat a tárgytípusokat vesszük itt számba, amelyek közvetlenül a népművészet vizsgálati körébe vonhatók. Ez is a tárgyak több generációját alkotja. Az egyes tárgytípusok elterjedésében a nemesi és a polgári, más vonatkozásban a városi-mezővárosi műveltség hatása is Itimutatható, amit elsősorban a tárgykészítők személye kapcsol össze egymással. A tárgyegyüttesek kialakítása, mennyisége, az egyes tárgyak egymáshoz való viszonya — a helyi hagyományok és a vagyoni helyzet mellett — háztartásonként is eltérő: elsősorban a háziasszony igényességét, jártasságát, háziasságát tükrözi. A. tűzhely és környéke A tűzhely eszközeinek történeti-tipológiai rétegzettségét és táji differenciáltságát az okozza, hogy az a másfél évszázad, amelyből a tárgyi emlékanyag néhány generációja ránk maradt, a Felföld tüzelőberendezéseinek változását hozta. Ez a tájilag árnyalt folyamat (összegzőén: Balassa M. Iván 1994.) a korábbi kemenceformák eltűnésében, a kemence kiszorulásában, a kemencék melletti takaréktűzhelyek megjelenésében, de különösen az Alföld felől terjedő szabadkéményes konyhák megjelenésében mutatható ki. E változások egybeestek a 19. század utolsó harmadában a parasztság táplálkozási kultúrájának átalakulásával, egyszersmind a konyha eszközkultúrájának átformálódásával is. (A szabad tűzön való főzés technikája nem ment feledésbe, ahogyan megmaradtak az egyszerű tüzelőberendezések a lekvárfőzés, aszalás, húsfüstölés, stb. technikája körül is.) A konyha szerszámkészletének legkorábbi rétegét a nyílt tűzhelyek kellékei alkotják. Ezek zömmel kovácsmunkák, melyeknek az éijabb generációit akár falusi kovácsok, olykor cigánykovácsok készítették, ám ezek formavilága követi e fémeszközök középkori, Európában olykor a kelták fémművességéig visszakövethető hagyományát. A vasláb, háromláb a tűzálló agyagedényt vagy fémedényt emelte a tűz fölé. Felülnézete általában háromszög, ritkább a kör formájú. Vidékünkön nem volt jellemző a díszes kovácsolása, többségük a középkor óta általánosan elterjedt formát követi. Hasonlóan több évszázados formákat őriznek a rostok, rostétyok, a hal- és hússütés eszközei: négy rövid lábukon a parázs fölé lehetett állítani őket. Egyszerűbb formákban maradtak ránk a lűzpiszkálók, csíptetők, vasnyársak, parázsfogók, kétágú húsvillák. Gyűjteményeinkben szórványosan bukkan fel a szabad tűzhely érdekes szerszáma, a tűzikutya, vasmacska. A nyársak tartására, a fahasábok alátámasztására szolgáló kovácsoltvas eszközök a korai középkor óta állatformában ismertek Nyugat-Fairópában, s állatnévvel ismeri az európai népnyelvek többsége is. A magyarságnál a nemesi, főúri kandallók és tüzelők közvetítésével terjedhetett cl {Bátky Zsigmond 1909.; Bátky Zsigínond 1938.). Tájunkon a négylábú típus ismert, melyek zömmel nyárstartók, s csak igen ritkán tűnik fel plasztikusan megformált, stilizált állatot idéző alak {Viga Gyula 1975.).