Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)
A HAGYOMÁNYOS KULTÚRA TÁJI-TÖRTÉNETI TAGOLÓDÁSA BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN (A regionális életmód-stratégiák feltételei és változatai)
szálltak meg sajátos tevékenységük révén. A Zempléni-hegység belseje, valamint a Bükk magasan fekvő területei a 18. század középső harmadától újfajta hasznosítást nyertek. Az üveggyártás és annak kiszolgáló tevékenységei (favágás, hamuzsírkészítés), valamint a Bükk hegység manufakturális vasipara (vele a mész- és szénégetés) az erdőmunkára és erdei iparokra szakosodott csoportokat vonzott erre a tájra magán földeséin, ill. kincstári (Bükk-vidék) kezdeményezésre. Nem csupán készítményeik újították meg az itt élők használati tárgyainak állományát (vaseszközök, fa mezőgazdasági eszközök, háztartási faeszközök), s választották külön a reprezentatív tárgyak sajátos csoportját (keménycserép-edények, hutai üvegek), hanem sajátos kézműves kiszolgáló tevékenységeket is meghonosítottak, mint e térség service nomádjai (üvegesek, drótosok, meszesek stb.). A Bükk hegység 18. századi ipari centrumai a borsodi iparvidék magját képezték, ami a 18—19. század fordulójától a Sajó-völgyre helyeződött át. Az 1786-ban megindult barnaszénbányászat, majd — a helyi szénvagyonra, a gömöri és rudabányai vasércre alapozva — 1846-ban megnyílt ózdi vasgyár a történeti Magyarország kiterjedt felső és keleti régióiból vonzott idegen ajkú munkásokat, egyesítve őket a térség jobbágy-paraszti népének szegényebb rétegével. Ezek asszimilációja már párhuzamos a paraszti polgárosodás folyamatával, s a bányába, iparba vándorlás is a jobbágy-parasztság gazdasági-társadalmi áttétegződésének kísérője. (Elasonló folyamat zajlott a 19—20. század fordulóján a diósgyőri vasgyár munkáskolóniáiban is, ahol német, román, morva, szlovák és számos más nép szakmunkásai és segédmunkásai asszimilálódtak egy generáció alatt, jóllehet utódjaik számos műveltségi elemet őriztek meg az ő hagyományukból.) Más erővonalak mentén szerveződik Tokaj-EIegyalja és körzetének etnikailag is tagolt népessége. A hegyaljai mezővárosok komplex mezőgazdálkodásában megkülönböztetett szerep jut a 16—17. századtól a kis területen is nagy értéket képviselő szőlőnek, ami rendkívül nagy munkaigényével jelentős munkaerőt koncentrál a szomszédos Bodrogköz, Hegyköz, Taktaköz és a Tiszántúl területéről, de Zemplén, Sáros, Ungvármegyék szlovák és ruszin jobbágyságából is. (Frisnyák Sándor szerint a szőlő a 18. században, 14 000 kh.-nyi legnagyobb kiterjedése idején 18-20 ezer szőlőmunkást igényelt.) A szőlőművelés és a bor értékesítése többféle náció tagjait vonzza a Hegyaljára. A bor értékesítésében a 17-18. században görög (balkáni), majd az 1790 után Galíciából nagy számban bevándorló zsidó kereskedők játszanak fő szerepet, amit tovább árnyal a felföldi városok nemeseiből és polgáraiból verbuválódott külső birtokos (exttaneus) réteg kulturális hatása. A kis területen koncentrálódott tizenkét hegyaljai mezőváros a Kárpát-medencében egyedülálló gazdaságikulturális tömböt alkotott. A gazdaság vonatkozásában kiemelendő, hogy a 18—19. században a hegyaljai mezővárosok — piacaik mellett — évi 4—6 (összesen évi 52) országos vásárt tartottak, ami az eltérő adottságú vidékek termékcseréjét is biztosította. (Kulcsszerep jutott a kereskedelemben Tokajnak, az évszázadokon át meghatározó jelentőségű tiszai átkelőhely birtoklásával.) A kultúra területén Sárospatak szerepét kell kiemelnünk: az északkeleti protestáns tömb szellemi központja ugyancsak a hegyaljai mezővárosok erőterében fejlődött centrummá.
