Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

A HAGYOMÁNYOS KULTÚRA TÁJI-TÖRTÉNETI TAGOLÓDÁSA BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN (A regionális életmód-stratégiák feltételei és változatai)

tempóját is. A megye déli része, különösen a Tisza mente a szemtermelés és a — dominánsan — legeltető állattartás területe marad, amihez képest a dombvidék, különösen a Cserehát, szekunder mezőgazdasági erőt képvisel. (A dombvidéki juhászatot — Cserehát, Észak-Borsod — a juh tartás hasznának a 19. század második felében jelentkező dekonjunktúrája után a helyi értékesítési lehetőségeknek hiánya is sújtja.) A gazdálkodás eltérő szerkezetét a települések 18—19. századi alaprajzi formái is tükrözik. A kéziratos térképek adatai szerint Dél-Borsod nagyhatárú települései kétbeltelkesek (Ároktő, Mezőcsát, Igrici, Gelej, Mezőkeresztes, Tiszatarján, Mezőkövesd stb.). A dombsági terület falvai szalagtelkesek, Eszak-Borsodban és a Zemplénihegység középső részén csűrösek. A Bükk és a Zempléni-hegyvidék néhány településén az erdőtelkes, a Bodrogközben és a Taktaközben pedig a láptelkes forma őrzi az ember táj formáló tevékenységét {Frisnyák Sándor 1994.). A Sajó-völgyön az iparosítással párhuzamosan alakul ki a mezőgazdálkodó települések és Ózd, valamint a bányatelepek gazdasági együttműködése, valamint a kétféle foglalkozást űző, majd kétlaki munkásság sajátos típusa. A gyenge termőhelyi adottságok és az ipar hiánya a 19. század derekára Abaúj és Zemplén megyékben relatív túlnépesedést eredményez, amit felerősít az egészségtelen birtokstruktúra, valamint az, hogy a jobbágyfelszabadítást ezek a vidékek nagyszáméi zsellér, vagy életképtelen parcellával rendelkezővel érik meg (pl. Bodrogköz). Ennek egyik következménye a jelentős számú mezőgazdasági idénymunkás, másik pedig a számottevő amerikás kivándorlás, ami különösen Zemplént, kisebb mértékben Abaújt érintette. (A 19. század legvégétől a Bükkalja és Dél-Borsod is nagy számban bocsát ki summásokat.) Ezek a vándorlások ugyancsak hozzájárultak a műveltségi kép formálásához. Bár a Tisza-völgy vízrendezése, az ugarterületek és a legelők feltörése, a kötött határhasználat fokozatos megszűnése (Abaéijban igen sok településen a közös gazdálkodás bevezetéséig megmaradtak a forduló földek) tágították valamelyest a mezőgazdasági területeket, Borsod iparának és bányászatának fejlődése a 19. század végétől mind nagyobb vonzást gyakorolt, s a 20. század első felében is egyértelműen a parasztnépességből töltődött fel. A pénzgazdálkodás az iparok körül tevékenykedő napszámos, időszaki munkás rétegnél már a 18—19. század folyamán kialakult, s különösen a Sajó-völgyön és a Bükk nyugati oldalán a „hagyományos" műveltség nem csupán jobbágy-paraszti műveltséget jelent. A dombvidéki zónában a paraszti üzemek is komplex gazdálkodást folytatnak, aminek része — egyebek mellett — a tárgvkészítés, használati tárgyak és eszközök piacra termelése, úgy is, mint a mezőgazdálkodás javainak csere ellenértéke. A domb- és hegyvidéki zónában a kézművesség, főleg a famunka, ritkábban a kőmunka és más kézműves tevékenység természetes része a parasztemberek tudásának is. Készítaiényeik egy részét még a két világháború között sem váltotta ki a gyáripar és a kereskedelem: pl. a Bükkvidék fafaragói (elsősorban a lokális központ Cserépfalu, valamint Répáshuta) jármaikat, fa mezőgazdasági eszközeiket, konyhai eszközeiket továbbra is készítették a sík vidék parasztjai számára.