Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

A HAGYOMÁNYOS KULTÚRA TÁJI-TÖRTÉNETI TAGOLÓDÁSA BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN (A regionális életmód-stratégiák feltételei és változatai)

rának javaival is, több évszázadig tartó kapcsolatot tartva a tárgykészítők és tárgyhasználók között. A Felföldről sok és sokféle faáru (bútorok, mezőgazdasági eszközök, konyhai eszközök), fémeszközök, bőráru, s számos — továbbdolgozásra alkalmas — nyersanyag is érkezett. Ezek — a kisebb jelentőségű vándorkereskedelem mellett — ugyancsak aláhúzzák a piac- és vásárközpontok jelentőségét a tárgytípusok átadásában és átvételében, elterjedésében, a helyi ízlés alakulásában. Ezek a javak olykor hiánypótlók (pl. Gömör és Nógrád fazekasainak tűzálló cserépedényei), máskor a választékot bővítik, s divatot teremtenek (árvái gyolcs, zólyomi csipke, szalagok és más vis elet-kiegészítők). A feudális keretek között magas szinten szervezett céhes ipar, s a már említett újkori manufaktúrák persze csak egy részét állították elő a tárgyi javaknak. A 20. század elejéig kimutatható a háziiparok jelentős szerepe, melynek központjai olykor ugyancsak jelentős értékesítési körzettel rendelkeztek. A Bükk és a Zemplénihegység fa mezőgazdasági és háztartási eszközei közönségesek voltak a sík vidéki parasztok kezén. Egyes faragóközpontok ízlése (pl. Cserépfalu, Répáshuta, ill. Regéc, Telkibánya) tágabb körben is hatott. A szövő-fonó háziipar a második világháborúig általános volt, bár díszítményükben, ízlésükben ennek is sajátos központjai alakultak ki (Bükkalja, matyóság, Cigánd stb.). A vizek, elsősorban a Tisza mentén a vesszőfonás termékei készültek értékesítésre, bár vevőkörük nem volt kiterjedt. A 19. század végén Tokajban vesszőfonó iskola létesül, ami a háziipar hagyományait szervezett keretek közé viszi át. A Tisza és a Bodrog mentén gyékényfonó települések szakosodnak (elsősorban Cigánd, Vajdácska, Tiszakarád). A kézművesek, háziiparosok és a specialisták tehát együtt termelik meg azokat a tárgyi javakat, amelyek — elsősorban az elmúlt két évszázadtól, a lassú paraszti polgárosodás kísérőjeként — az eredeti helyükön, még inkább a múzeumi gyűjteményekben fellelhetők, s amelyek önmagukban és társadalmi funkciójukban a tárgyi univerzumot körvonalazzák. Az iparűzők jelentős része sajátos kettős műveltség hordozója: nem szakad el a mezőgazdaságtól, s az év egy részében földet művel. Különösen szembetűnő ez a tendencia a 19. század folyamán, amikor a Sajó-völgyben felvirágzik a barnaszénbányászat és vasgyártás, ami másfél évszázadra ipari centrummá teszi ezt a tájat, miközben a bányászok, munkások egy része odahaza továbbra is gazdálkodik, s nyáron a sík vidékre jár aratni. Ez az időszak már egybeesik a paraszti polgárosodás korai szakaszával, ami egyfelől új „paraszti" ízlést és mentalitást eredményez a földdel felszabaduló jobbágy-paraszti réteg számára, másfelől zsellérsorba taszítja a korábbi jobbágy-parasztság alsóbb rétegeit. Ekkor indul meg nagyobb mértékben az iparba, bányába, városba való áramlás is. Ezek a csoportok azonban, különösen a bánya- és iparvidéken kultúrájukban kettős kötődést hordoznak, és sajátos kapcsolatot is jelentenek a „hagyományos" paraszti műveltség és munkásság között. A 18—19. század gazdasági és társadalmi fejlődése a korábbi századokétól eltérő szerves területi egységeket alakít ki, bár a természeti tájak továbbra is meghatározói a területi tagolódásnak. A településhálózat, a távolságok, a gazdasági és kulturális központok közelsége vagy távolsága a 19—20. század folyamán, a lassú polgárosodás időszakában is meghatározó marad, s befolyásolja magának a polgárosodásnak a