Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

és alig ellenőrzött átkelőhelyek is. Ma sincs másként. A Dunajec és a Vág völgye természetes összeköttetés a Kárpát-medence síksága és a Keleti-tengerhez vezető utak között. Az Olt és a Duna völgyében kitaposott útvonalak elvezettek a Fekete-tengerhez, sőt Levante partjához. A kereskedés és a rablás édestestvérek. A „sötét korszakban" és később nemcsak a lovagok raboltak szárazon és vízen. A kalózok kereskedtek is áruikkal. A kalózok egymás hajóit rabolták ki. Tisztázatlan eredetű cikkeikkel lebonyolított üzelmeik haszna olykor felért a kalmár „tisztes" nyereségével. így volt ez a szárazföldön is. A kereskedőkre a hegyszorosokban mindenféle útonállók leselkedtek, később a középkori lovagok is a legjobb hozamú jövedelemforrásnak tekintették a rajtaütést és kirabolták a karavánokat. A szorosok bejáratánál épített várak a feudális rablógazdaság - az avatatlanok számára - megközelíthetetlen üzemei, sokkal inkább kies fekvésük, mint artisztikus látványuk miatt tartoznak hozzá a táj képéhez. A szárazföldön mindenütt kialakult egy olyan réteg, amelyik a rablást tekintette hivatásának. A sztyeppék lakói közül a népvándorlás kori pásztornépek előkelőségei szinte specializálódtak a fosztogatásra. Ok azonban nem útonállók voltak. Jókora seregeket szerveztek a klánok tehetősebb családjainak férfiaiból és kirabolták a szomszédos vagy akár a lakóhelyüktől messzebb elterülő tartományokat. Elsősorban luxuscikkekre fájt a foguk. Élelmiszereket a környezetükben élő parasztoktól sarcoltak. Persze a szerencse forgandó. A rablóportyán lévők által hátrahagyott rokonokat, az öregeket, a nőket, a gyermekeket, a szolgákat stb. olykor más rablópásztorok hódították meg. Voltak köztük olyanok is, akik más megélhetési forrásokra találtak. A portyázok sok helyütt - jobb lehetőség hiányában - rátelepedtek az ellenállásra képtelen lakosságra. Sarcolták őket. De az erőszaknál nagyobb úr a kényszer. A hódítók új környezetbe kerültek, idővel nekik is asszimilálódniuk kellett. Amikor az avarok mozgástere beszűkült a Kárpát-medencében, hovatovább elegyedniük kellett a szláv földművesekkel. Nemsokára ugyanez történt a magyarokkal. A sztyeppéi eredetű törzsek tehát megszállták a Kárpát-medence síkságait és a Duna alsó folyamszakaszának mellékét, továbbá mindenütt a dombvidékeket. Ezeken a tájakon azonban már - egy földet művelő - népesség lakott. A pásztorok elitje legyilkolta a parasztok klánfőnökeit és idővel betelepedett azok földváraiba. A pásztorok adót szedtek és a tehetősebb nemzetségek férfiai megpróbálták messzi idegenbe vezetett hadi vállalkozásokkal is kiegészíteni jövedelmeiket. „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!" - imádkozott egy (feltehetőleg németül beszélő) szerzetes valahol az Alpokban egy kolostorban. Akkoriban a feudális társadalomban anarchia dúlt. De a központi hatalom nemsokára úrrá lett a zűrzavaron. Néhány emberöltő múltán a feudális civilizáció már feltartóztatta a portyázókat. A civilizáció mozgatóereje a föld tulajdonlásával volt kapcsolatos. Mindig újabb és még újabb birtokot kellett foglalni, hozzácsatolni az ősi jusshoz. Mikor a civilizáció elitjének katonai szervezete megszilárdult, újabb lendületet vett, majd felerősödött az a vágy a feudális civilizáció uralkodó rétegében, hogy birtokokat szerezzenek. A terjeszkedés reményében ellenálltak a „kalandozóknak". A vitézkedő pásztorivadékok komoly ellenállásba ütköztek, és minthogy a lovagok jobban voltak felszerelve, sőt rendszerint többen is voltak a könnyülovas harcmodort képviselő ellenfeleiknél, a háborúság kimenetele nem lehetett kétséges. Néhány nemzedéknyi hadakozás után a páncélba vagy legalább sodronyingbe öltözött urak győzedelmeskedtek. A szervezettség és a technika győzött a hagyományokon. Ettől kezdve a lovagok nem annyira raboltak, mert nemigen volt mit, ellenben hódítottak. Mindenesetre egy-egy klánfőnököt magukhoz kötöttek. Az úr alávetettjeként a továbbiakban a pásztortársada-