Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

sek: az iráni eredetű nyelveket beszélők és a szlávok törzsei által nem lakott foltokat. A Duna alsó és középső szakaszát szintén a ligetes sztyepéről érkezett pásztornépek vették birtokba. A nomád pásztorok törzsszövetségeinek keletről nyugatra tartó hullámai a Kárpát-medencében értek partot. Minden egyes nomád hatalom ide telepítette hatalmi központját. Innen vezette rablóháborúit a kontinens nyugati részén kibontakozott civilizáció ellen. Talán éppen ez a lehetőség motiválta stratégiájukat? Ám akár így volt, akár másként, keletről újabb hullámok érkeztek és a velük sodródó törzsek összekeveredtek az ide már korábban betelepedett pásztorokkal. A Keleti-tenger mellékén poroszok, a mai lívek, litvánok és az észtek elődei foglaltak helyet. Innen származnak a finnek is, akik az i. sz. I. évezred múltán átkeltek a Finn-öblön és mai hazájukban északra szorították a vadászatból-halászatból élő lappokat. A honfoglalás tehát Európa valamennyi táján eseménye a bronz- és vaskori törzsi társadalmak történetének. Ekkor még a természeti feltételek kényszerítik ki helyváltoztatásaikat. Minden népvándorlás indítéka (függetlenül attól, hogy milyen etnikum hajtotta végre) egy-egy régió lakosságára nehezedő népesedési nyomás, illetve a gazdaság eltartó képessége között támadt feszültség volt. Válságukból keletkezett bajaik kiegészültek a társadalom rétegződését eredményező szociális konfliktusokkal. A klánok vagyona sohasem állt azonos színvonalon. A természeti adottságok különbözősége és a vakszerencse is motiválta életüket. Egyik csoportnak jobban ment a sora, mint a másiknak. A szegényebbek függőségbe kerültek a tehetősebbekkel. Nemcsak az egyének vagy a családok, hanem a klánok, sőt a törzsek is. A nagyobb hatalmú, katonailag jobban felszerelt csoport elnyomta a gyengébbet. Az eredmény néhány emberöltő múltán megmutatkozott. Valamennyi egy- és többnyelvű társadalom másként strukturálódott a civilizációt megelőzően, mint modem utódai. Laza háló vagy ingatag szerkezet határozta meg sorsukat? Nincsenek kétségbevonhatatlan bizonyítékok az egyik vagy másik megoldásra. Mindenesetre ekkor még nem csontosodott meg a rendszer: a soraikban kialakult hierarchia egyáltalában nem volt tartós érvényű. Minden mozgásban volt, bár az emberek helyváltoztatása még nem eredményezett új társadalmi minőséget. Sokféle oka lehetett az erőviszonyok változásának. Háború, marhavész, járványok stb. motiválták a történelmet. Volt azonban közös tulajdonsága is sorsuknak. Valamennyi esetben a szegény paraszt földjét magáénak tulajdonította a gazdag. Jogot formált arra, hogy munkájukkal és terményeikkel eltartsák őt szegényebb kortársai. Az erőszak és a földbirtoklás sajátos rendje kényszerpályára terelte őket. Csakhogy itt mindannyian zsákutcába jutottak. Helyzetükből nem találtak kiutat. Ennek ellenére sokan véget vetettek az együttélés kényszerének. Azok, akik már csak a rövidebbet húzhatták, belátták, jobb, ha eltávoznak, mondhatni menekülnek a megszállók elől. Elköltöztek oda, ahol még náluknál is gyengébbek birtokolták a földet, meghódították őket, mert mindössze csekély veszteségekre számíthattak, ám a nyereség katonai jelentősége felbecsülhetetlennek ígérkezett, az őslakóknak volt földjük bőven, és a jövevények - hódításuk eredményeként - adószedők lettek. Olykor éppen uralmi helyzetük segítette elő asszimilációjukat. Némelyek megálltak a félúton. Az eredmény a kényszerű együttélés lett. Lassan mind kétnyelvűvé váltak. Hasonlóan végződött a parasztok és a pásztortörzsek érintkezése. A népvándorlás kori törzsek katonai elitjének leszármazottai szintén kényszerpályán haladtak és költözni, hódítani voltak kénytelenek, mert az őket eltartó rokonaik, a kisemberek ebben a szűkös lehetőségeket biztosító ökoszisztémában sehol sem jutottak elegendő betevő falathoz, a klánvezérek pedig telhetetlennek bizonyultak, nekik sosem volt elég a zsákmány. A hódítók - némi szerencsével és persze bátorsággal - uralkodó réteggé szerveződtek. 7cS