Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

Ám köztük is megindult nemsokára a szociális differenciálódás, aminthogy a meghódítottak közül is sokan megtollasodtak és felküzdötték magukat az elit soraiba. A szociális átrétegződés természetesen mindig megsértette a vérségi, családi összetartozás kötelékeit. Konfliktusokkal járt, és akiket érintett, számon tartották sérelmeiket. De minden bonyodalom ellenére idővel asszimiláció következett be. A pásztortársadalmakban a klánfőnökök családja vagyonos volt és környezetük elfogadta, ha isteni eredetűnek tekintette magát. (Keletközép-Európa jó részén leszármazottaikból lettek a középkori nemesség rétegét alkotó családok férfiai.) Ez a berendezkedés még a paraszttársadalmak egykori törzseiben is hasonló elképzelésekkel társult, hasonlatosan a pásztorközösségekben tapasztaltakhoz. A tehetős famíliák alatt a szabadokból álló családok tagjai helyezkedtek el, akik bár függtek a gazdagabbak katonai hatalmától, ám attól mégis elhatárolódtak, minthogy rokonok voltak, nem kellett rendszeresen adózniuk, szolgáltatásokkal sem tartoztak és többnyire élvezték a hatalmasok védelmét is. Mégsem mondhatták magukat függetlennek, mert kénytelenek voltak olykor ellenszolgáltatásokkal megvásárolni védelmüket. A rendszer még nem merevedett meg, az egyes családok, csoportok mozgásának iránya könnyen megváltozott, a környezet által irigyelt karriertörténetek töltötték ki históriájukat. A harcosok közegéből azonban könnyen deklasszálódhattak egyes családok a csaknem szabadok rétegébe (a germánoknál: laeti, lassi), akiknek többsége a rómaiaktól, majd később az újabb germán hódítóktól megszállt, ám szabadon hagyott, csakhogy a hódítóktól gazdaságilag és szociálisan mégsem teljesen független csoportokból állt. A rétegzett „őstársadalom" talán nem is volt olyan kezdetleges. A szabadok alatt a szolgák helyezkedtek el, a meghódítottak csoportjai jutottak arra a sorsra, hogy terményekkel, állatokkal, kézműipari termékekkel, valamint élőmunkával kellett eltartaniuk hódítóikat, kivált, ha azok gazdaságokat is alapítottak, mert akkor a meghódított népségnek dolgoznia kellett a megszállók gazdaságaiban. Ugyanakkor a rendszer még ingatag volt. Senki nem állhatott szilárdan a lábán. De a rétegmozgás társadalmi következményeit alig ismerték. Noha a birtokos famíliák közül sokan helyet cseréltek egymással, mozgásukat a torzsalkodás motiválta, s az események alig változtattak a rendszer egészén. Tyúkperekkel telt el életük. Az őslakosság megalázó helyzetbe jutott. A meghódított népséget kitevő famíliák közül is sokakat ide-oda költöztettek. Ennek következményei azonban szinte beláthatatlanok, hiszen a fluktuáció nyelvi és etnikai kiegyenlítődéshez, végeredményben egy új kultúra kialakításához vezetett. A szlávok például kelta töredékeket találtak Keletközép-Európa nyugati sávjában és idővel összekeveredtek velük. Előbb-utóbb áthágták az endogámia szabályait. Elsősorban a tehetősebb családokba bekerült szolgálólányok és ágyasok biztosították a nyelvi és etnikai kiegyenlítődést. Az Alpokban és nyugati előterében alemanok, nemkülönben burgundok rétegződtek rá a keltákra, illetve az utóbbiak későbbeni leszármazottaira, meg a szomszédságukban (a mai Svájcban és Ausztriában) elhelyezkedett szlávok maradványaira. A Rajna forrásvidékén szláv helynevek őrzik az egykori lakók emlékét (Svájcban Tur = 'vadmarha'. De a Kárpát-medencében is van Mezőtúr, Túrkeve stb.). Az is meglehet, hogy a Rhone-völgyét már évszázadok óta megszállták a germánok. Alkalmasint ők alkották e nyelvcsalád legdélibb csoportjait. A Pó-síkságon, Lombardiában élőket (a longobardokat) egyes kortársak keltáknak, mások germánoknak emlegetik. Egyesek szerint ők a kelták zsoldosai. Egymásnak ellentmondó információk maradtak fenn róluk, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a hatalmi viszonyok még nem szilárdultak meg, a belakható földterületekért és a legyőzöttek adójáért vívott csatározások, a mindenféle huzavonák úgyszólván még sehol sem értek véget.