Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

minden irányba kirajzottak. Mozgalmas korszak. A 9-11. században arab, viking és magyar hadjáratok nyomán volt kisebb népességmozgás a kontinensen mindenütt, de ezek nem okoztak olyan méretű népességcseréket és átrétegződéseket, mint népvándorlás kori előzményeik. Az ezredfordulón már jóformán csak a hatalmi elit területfoglalásai színezték a térképet. A Földközi-tenger partjain nagyobb neolatin nyelvtömbök (olasz, francia, spanyol stb.) jöttek létre, az élénkülő társadalmi érintkezés lebontotta a válaszfalakat, eltüntette a régi törzsi nyelveket, új nyelvterületek és regionális érvényű nyelvjárások alakultak ki. A tölgyrégióhoz tartozó Nyugat-Európa erdővidékein a vaskorban főleg a kelták, majd leszármazottaik találtak otthonra, Közép-Európát viszont majdnem mindenütt germán törzsek utódai népesítették be. A germánok településterülete eredetileg DélSkandinávia, Dánia és Schleswig volt. Innen terjeszkedtek déli és nyugati irányba, mígnem elfoglalták a kora középkorban már - mai mértékkel - körülhatárolható területeiket. Először az i. e. 90-ben említi nevüket egy görög geográfus, Poseidonos. Később szaporodnak a híradások. Caesar, majd id. Plinius (i. sz. 79-ben bekövetkezett halálát megelőzően) a „Naturalis História" szövegeiben írt róluk. Kimerítő jellemzést adott róluk a római Tacitus („Germania", i. sz. 98), majd jóval később egy görög geográfus, Ptolemaios. A leírások alapján három csoportjukat különíthetjük el. 1. „Északi germánok" (Skandináviában), 2. az előbbiek lakóterületéről kivándorolt „keleti germánok" (a vandálok, burgundok, gótok, rugierek stb. az Elbától keletre), 3. és a „nyugati germánok" törzsei a Rajna, a Weser, az Északi-tenger és az Elba által határolt területen. A különbségeket már az ókorban lehetett érzékelni, legalábbis Plinius három csoportba osztotta őket. (A tenger mellékén az ingveonok, a Rajna mellékén az istveonok és a belterületeken a herminonok. A nevezettekhez tartoznak a cheruskok, ubiaiak, batávok, chattok, frankok, chaukok, frízek, szászok, svébek, semnonok, hermunderok, longobárdok, markomannok, quadok stb.) A szóban forgó törzsek vándorlásai nyomán átalakult a prehistóriából a civilizációba lépők mindennapi történelme Közép-Európában. Tulajdonképpen az életkörülményeikkel elégedetlen törzsi elit keresett új hazát magának. Sokan voltak és lakóhelyük eltartóképessége véges, ami vándorlásra kényszerítette őket. Az ellentmondás újratermelődött hosszabb időn át. A germán törzsek vándorlása kitölti az i. sz. I. évezredet. A római idők után, amikor a birodalom katonai ellenállása gyöngült, mert a politika és a közigazgatás belső rendje megingott, gazdasága szétmorzsolódott, felgyorsult a a germán törzsek helyfoglalása és Közép-Európában újabb etnikai átrétegződéseket eredményezett. A germán törzsterületektől keletre, Keletközép-Európában a lakosság többsége szláv nyelven beszélt. Törzsi nyelvjárások sokaságáról lehet térképet rajzolni. Embereink az Elbától keletre, a Keleti- és a Balti-tengertől délre, a Dvina és a Dnyepr vonalától nyugatra, illetve a Duna alsó és középső folyamszakaszának alföldjein laktak. A szláv területek nagyobbik részén (délen) lombos erdők, illetve északabbra nyírfákkal elegyes fenyvesek díszlenek. Az erdőövtől délebbre húzódik a ligetes sztyeppe. Középhegységek és a Kárpátok vonulatai tagolják kontinensünk ezen részét. A Keletközép-Európa nagy részét benépesítő szlávok legrégibb emlékeit a régészek a Pripet-mocsarak platóin tárják fel. A leletekből így tűnik, hogy az itt élő szláv törzsek létszáma idővel nagyobb lett, a mocsárvidék lakói mind többen voltak. Ebből adódtak megélhetési nehézségeik is. A szárazulatok nem biztosítottak már kétezer évvel ezelőtt sem elegendő életteret a szaporodó népesség számára. A társadalmi átrétegződés is gerjesztette feszültségeiket, táplálta az elvándorlásukat fűtő energiákat. Az egész te-