Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

intézményeit. Megélhetésük anyagi alapja azonban rétegzetté vált és a kiegyenlítődés azóta is várat magára. A nemesek előszeretettel alkalmazták azt az örökösödési szokást, mely szerint a legidősebb fiúra marad a családi vagyon. Minthogy a vagyon elsősorban a föld birtoklásának joga volt, ehhez a megoldáshoz a parasztok is ragaszkodtak. Ha már telítődött a tanyacsoport, a szer, az újabb nemzedékeket a költözésre kényszerítő nyomás késztette távozásra. Volt persze néhány olyan utód is, aki helyben maradt. Kis lakótelke volt, ahol művelte kertjét is, de nem jutott neki szántóföld, mindössze a közösen birtokolt legelőn és erdőn tartott csekély számú jószágot. Ők voltak a zsellérek és attól kezdve, hogy elfoglalták helyüket, tehetősebb szomszédaik (a telkes gazdák) bérmunkásaiként, valamint a földesúrnak szolgáltatásokkal tartozó kisgazdálkodókként szűkölködtek. A közfóldek tulajdonlása terén a földesúr és a szer elöljárója, a bíró mindenféle visszaéléseket követett el, hogy megrövidítse őket. A földesúr történetesen eladta a legelő stb. egy-egy darabjának birtokjogát valamelyik zsellérnek. Elbillent a társadalomban nagy nehezen kialakított egyensúly. Ennek következtében újabb feszültségek jöttek létre a telkes parasztok és a zsellérek között, a kialakuló helyzet alapjává vált a szociális differenciálódásnak. A bírók is csaltak a rájuk bízott közbirtok használatával. A szervezetet csak akkor tudták megváltoztatni, ha újabb földdarabokat irtottak a közföldekből, azaz a legelőből kihasítottak és felszántottak egy darabot, aminthogy ugyanez lett a sorsa a kiirtott erdőnek is. Gyakorta megesett, hogy a településen belül egy nagyobb telken gazdálkodott a földesúr, itt volt majorja, ahol a földesúr közrendű szomszédai, a parasztok dolgoztak. A major nagyobb volt a parasztgazdaságnál, több volt benne az élőmunka-ráfordítás, jobb volt felszerelése, s az alkalmazott technológia is hatékonyabb mintagazdasággá avatta. A Mediterráneumban sem tudtak másként gazdálkodni, holott itt jóval kevesebb volt az erdő, viszont sok legelőhöz jutottak, kivéve az Abruzzókat és más magasabb hegységeket, ahol a természet megnehezítette dolgukat. Dombvidéket mondhattak hazájuknak. Csaknem minden egyes dombtetőn épült egy tanya, s ebből (mert sok lakatlan domb volt még a környéken!) ritkán keletkezett tanyacsoport. Ha már sokan voltak az ősi fészekben, a népszaporulat elfoglalta a szomszédos dombhátakat. Véget nem érő história. Faluvá azonban nem terebélyesedett egyetlen tanyacsoport sem. A kontinentális Európában, északon és keleten ugyanígy tanyák és tanyacsoportok lakói teremtették meg a kultúrtájat. A középkorig úgyszólván nem is volt rendezetten telepített falu. Ennek ellenére gyakorta fogtak össze családok és sorban - egymás mellett - alakították ki gazdaságaikat. A lakótelek folytatásában irtották az erdőt és felszántották a talajt. A tanyacsoport - madártávlatból nézve - a telkek egymás mellé rendelt csíkjaiból álló, táblaszerű település volt. Minthogy a fenyőövben volt a legalacsonyabb laksürüség, mert itt volt a legtöbb tartalékfóld, ilyen települések még a 19. században is keletkeztek. Másként alakultak a dolgok a lombhullátók erdők övében, mert itt a tisztásokat, majd a nagyobb civilizációs központokhoz közel eső irtásokat szállták meg a parasztok, a spontaneitás igyekezete átível korokon és alig van dokumentálva, ezért nehéz lakóik sorsát nyomon követni a településtörténésznek. A földfoglalók a vadállományban megritkult lakóhelyükről kirajzó gazdálkodók példáját utánozták, azok pedig az állatvilágban uralkodó szabályok szerint élősködtek környezetükön. Az erdei tisztásokra költöző parasztok hűek maradtak az élővilágban fellelhető egykori és mai rokonaik szokásaihoz. Mindamellett annyi mégis valószínűsíthető, hogy a prehistória és a korai középkor magányos szórványai átalakultak a középkorban. Falu lett belőlük. A közelmúltban lakott tanyák és a tanyacsoportok zöme azonban az újkori földfoglalások ered-