Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

menyének tűnik. A szórványok lakói kiszorultak a jobb lehetőségekből, előbb-utóbb kénytelenek voltak a gyengén termő talajokat művelni. A tanyás vidékek szegények. Persze nem élhet mindenki vidéken. Ha volt a parasztháztartásoknak fölös munkaerejük (ahogyan ezt a Mediterráneumban az antik világ óta tapasztaljuk), a városok, a gyarmatok stb. bizonyultak a feszültséget levezető csatornáknak. Az antik városok lakossága nőttön-nőtt, és a „sötét középkorban" sem fogyott el mindegyikből az ember. Amikor az antik civilizáció még virágzott, minden kormányzat emelte a közadókat, és ennek katasztrofális következményei lettek. A növekvő adók terhe alatt sok paraszt megnyomorodott. Akik tönkrementek, többnyire a városokba költöztek. Róma milliós metropolissá dagadt. Lakóinak többsége négy-ötemeletes bérkaszárnyákban élt, sötét, szellőztethetetlen odúkban húzta meg magát és szaporodott. Mivel a város kínálta munkaalkalmakat - szakképzettség hiányában - alig tudta kihasználni az itt élők zöme, a köznépet a szállításban foglalkoztatták vagy az építkezéseken lett egyikük-másikuk segédmunkás, nyomorgóit és az állami segélyből élt. De amikor összeomlott a gazdaság, felkopott az álla, a mediterrán városok lakossága tehát megfogyatkozott. Nemsokára azonban a vidéki városokban sok környékbeli paraszt kénytelen volt ismét beköltözni a biztonságot ígérő falak mögé, mert rablóbandák garázdálkodtak. A városfalak megvédték az ágrólszakadtakat. Soraik gyarapodtak, mert a majorok gazdasági konkurenciája miatt is sok parasztgazdaság tönkrement. A bizonytalan közállapotok tartósodtak. Jó egy évezreden át tartó folyamat. A középkori városok lakosságszámának ugrásszerű növekedését főleg a kalózok kényszerítették ki Dél-Európában. Bár háborúk, járványok, a gazdasági élet pangása folytán sok település (köztük város) részben vagy egészben elnéptelenedett, idővel újra feltöltődött lakókkal. A kőből épített házakat egykettőre rendbe hozták a beköltözők. A kereskedők és iparosok aránya fogyott. Sok város elparasztosodott. A Mediterráneumban még ma is tanyák, illetve mezővárosok a leggyakoribb településformációk. Alapjaikat az ókor és a középkor közötti átmenet idején rakták le. Nyugat- és Közép-Európa gazdaságtörténetében azonban nem hatottak a mezővárosok építését eredményező okok. Itt a városiasodást elsősorban az áruszállítás nehézségei kényszerítették ki, a terhet nem lehetett szárazföldön (ahol utak se voltak) hosszabb távolságra továbbítani, tehát sűrű városhálózat jött létre, mely a környező vidék lakóinak piaca lett. Keletközép-Európában és a sztyeppén azonban nem szállítottak olyan sok árut, a városhálózat csomópontjai távol estek egymástól. Ezekben az övezetekben mindössze az elmúlt három évszázadban tapasztalható a mezővárosi népesség sejtburjánzása. A történteknek itt nincsenek ókori és középkori előzményei. A városlakók zöme mezőgazdasági munkás. A tönkrement parasztok nem integrálódhattak az iparba, mert az jóformán csak pangott. Nyugat- és Közép-Európában a középkorban és az újkorban nem a fosztogatók, a háborúk miatt, hanem a szegénységtől űzötten költöztek a városokba a vidék nincstelenjei, a mindenükből kiforgatott parasztjai. Bár rablólovagokból és kis - helyi - háborúkból sosem volt hiány, de a szegénységet és vele együtt a várost mégsem az erőszakoskodás, hanem főleg a növekvő adótételek tették alternatív életpályává. Ez az út azonban elképzelhetetlen vagy járhatatlan ott, ahol kevés a föld és egyelőre nincsenek városok vagy gyarmatok. Az Alpoktól északra a prehistóriában, sőt még a korai középkorban is elsősorban sűrű, sötét erdőket örököltek a parasztok. Az őslakók vagy a telepesek eleinte erdei tisztásokat vettek birtokba és csak egymástól izolálva tudtak létezni. Nyugat- és Közép-Európában éppen ezért sok helyütt fenntartották a prehistorikus településszerveződést. Ha már sikerült úrrá lenniük a természeten, a családok ritkán font