Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

ben korrumpálódjék. Persze a vitézkedés költséges elfoglaltság. A hadfelszerelés egyre drágább lett, csak az tudta megőrizni helyét a hierarchia rangsorában, aki elegendő anyagi háttérrel rendelkezve lépést tartott az arzenál megújításának költséges versenyében. Hogy pénzhez jusson, a nemes adót szedett, fosztogatott, útonállt, nem volt válogatós az eszközökben, ha célt akart érni, s melyik nemes úr ne akart volna mind előbbre törni a rangsorban? Köztük nem létezett semmiféle esélyegyenlőség. A társadalom másik baja a földből élőket: a parasztokat gyötörte, mert a paraszt tulajdonképpen sohasem jutott hozzá a társadalmi kiválasztódás lehetőségéhez. Felfelé nem vezetett út, lefelé pedig csak olyan, amelyen, akik ezt választották, elvesztették a földet. A kisember mindenütt a nemesség arcvonalába ütközött. A nemesség (bár származását és vagyonát tekintve) tagozott volt, a társadalom többi csoportjához képest mégis homogén tömeget alkotott. Előjogai voltak, földbirtokosként a parasztból élt, a paraszt pedig a földből, a paraszt semmit nem ért föld nélkül, a föld semmit sem ért paraszt nélkül. A múlt törzsi társadalmának sokféleségét a királyság egységes rendjével váltották fel. A közös vallás és egyház az újonnan létrejött szervezetet erősítette. A jogrend, a hivatali élet, a latinitás írásbelisége, a kibocsátott pénzek értékálló volta és forgalma mind hozzájárult a közélet (tulajdonképpen a hatalom) biztonságához. A bíróság földesúri intézménye kirekesztette a parasztokat a jogéletből. A paraszt kiszolgáltatottságát megerősítették a rendkívüli események is. Háború, gyilkosság, erőszaktétel és útonállás gyakori volt, többnyire a parasztok közül szedte áldozatát, a mindennapi történelem sosem lehetett felhőtlen. A bajokból embereink egyetlen kiutat találtak: előre menekültek. E téren maga a társadalmi rendszer is segítette őket. A rendszer - a föld birtoklásának ellentmondásaitól és kényszerétől hajtva - terjeszkedett. Termőre fordítottak földeket, munkaerőt kellett biztosítaniuk, új gazdaságokat alapítva növelték a kultúrtájat. A föld népe délről nyugatra és északra haladva, lakatlan tájakat foglalva hódította meg a kontinenst. Lassanként - a 6-15. század között - belakta az egykori ősvadont. Irtásokon épített tanyát, tanyacsoportot, később falut. A földesúr nélkül azonban ezt aligha tehette volna meg. Az indítékok régi keletűek. A föld tulajdonlásának jogát kezdettől fogva a klánok és a klánokból alkotott törzsek tagjai és elitje közösen gyakorolta. A főnökök természetesen a közösségen keresztül szilárdították meg pozícióikat a rendszerben, mígnem a civilizációk létrejöttével a hatalom képviselői elszakadtak azoktól, akik a földet túrták, miáltal kiemelkedve osztályos társaik soraiból, valamennyi retyerutyájuk felett álló birtokos urakká léptek elő. Az elit láncolatot alkotott. A törzsfőnököknek is volt uruk, fölöttük trónolt a leghatalmasabb törzsfőnök, a király, övé volt minden föld birtoklásának joga, de ott voltak alattvalói, az ellenérdekelt felek, akik közül mindegyik ragaszkodott földtulajdonának örökletes jogához. Joga volt a földre a királynak, az úrnak és a parasztnak. A király és a paraszt között egész sor - egymástól függő nemes helyezkedett el és mind azon fáradozott, hogy a többiek rovására javítson a maga helyzetén. A földtulajdonlás terén kettős joggyakorlat alakult tehát ki a földbirtokosok és a parasztok érdekeit érvényesíteni akarók soraiban. Míg korábban a nemzetségek vagy kibővített családok, családcsoportok (hadak) éltek egy-egy településen és a társadalom elitjét - adózóként - tartották el, tehát nemzetségenként vagy hadakként, esetleg nagycsaládonként alkottak egy-egy faluközösséget, ehhez képest azonban most már bonyolultabb szerveződés jött létre. A faluközösség kizárólag jogi, közigazgatási intézménnyé vált, bár megmaradtak benne a vérségi összetartozás eredeti kapcsolatai, de eltűnt belőlük a rendszert összetartó energia, alkalmi szerveződésekre (elsősorban munkavégzésre) korlátozódott az ősök hagyománya, miközben a családok függetlenedtek egymástól,