Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

viadal, költői verseny, díjlovaglás, vitorlásverseny - a menü hosszan sorolható. Mi változott? Talán az ajzószerek lettek hatásosabbak (ezért tiltják őket). A mediterrán civilizációk agrárgazdaságának adottságait kihasználták a városi pénzarisztokrácia képviselői. Importból etették a városi alja népet. Az ókori élelmiszer-kereskedelemben más megrendelés nemigen volt, a városlakókat viszont el kellett látni - legalábbis a legszükségesebbekkel. A görögök részben Ukrajnából élelmezték Athént. A rómaiak Szicíliában, Hispániában és Egyiptomban aratott gabonából készített lisztes ételeket ettek. A beszállítók tulajdonában voltak az uradalmak. Nekik volt pénzük és ők politizáltak. A szállítást lebonyolító hajópark úgyszintén az ő tulajdonuk. A majorok cselédházai nem sokban különböztek a 19-20. századi keletközép-európai épületek lehangoló látványától. Jó kétezer évvel ezelőtt is cselédek dolgoztak a majorokban. A cselédsors egy életen át tartott. A cseléd rabszolga volt. A rabszolgát ura eladhatta, felszabadíthatta, de ő a maga akaratából nem szegődhetett máshová, mint később, a középkorban. A vidék parasztjai pedig kívül maradtak a javak körforgásának bűvös körén. Még a fogyasztási cikkek közül sok mindent, például a háztartások felszerelését is jobbára saját maguk állították elő, mígnem a városok rétegzett társadalmában mindenki a piacon szerezte be mindazt, amire szüksége volt. Az értékskála tehát meglehetősen széles. A paraszt pedig messze elmaradott még a lehetőségektől is. Ebből a helyzetből szinte csak egyetlen kiút kínálkozott: a katonai pálya. A római birodalomban zsoldos hadseregeket tartottak fenn, a katonák - végkielégítésként - letelepedhettek valamelyik provinciában, ahol birtokokat kaptak. Gazdálkodtak. A szárazföld lakói élték a maguk életét. Soha nem számolták fel a mediterrán hajóforgalmat, ellenkezőleg, az Atlanti-Európában már a korai középkorban kiterjesztették a parti vizekre. Sokan lerövidítették a tenger végtelenjének hitt távolságot. Mekkora szerepe volt ebben a tapasztalati tudásnak és a véletlen szerencsének? Vakmerő hajósok jutottak el lélekvesztőiken más kontinensekre. A nyugat-európai társadalom dinamizmusa már a középkorban meghozta első eredményeit. Nekik köszönhető, hogy kitágult a világ, az életpályát a gazdálkodóktól függetlenül választották immár maguknak. A gazdaságot fenntartó népesség kis kikötőkre, a Dél-Európát ÉszaknyugatEurópával összekötő szárazföldi és folyami útvonalak csomópontjain épített hidak körül szerveződő városkákra, másrészt az erdőt irtó parasztok tanyáira és falvaira támaszkodott. Természetesen több volt az erdő, több volt a tanya és a falu, mint a tenger, a folyó és a kikötő. A népesség túlnyomó többsége mezőgazdaságból élt. Az ökocinózis tehát a kontinens belsejében merőben különbözött a dél-európaitól. 1.3.4. A FENYŐERDŐK ÖVE Elhatárolhatók-e a már felsoroltaktól Észak-, illetve Kelet-Európa erdőrégiójának életfeltételei? Feltétlenül! A Balti-tenger, a Finn- és a Botteni-öböl, az Orosz-Észak mostoha adottságai természetes határt vonnak a délebbre lakók és az északiak közt. A jégkorban még nem léteztek a beltengerek, a mai Dánia és Svédország között egy jókora tó, mint valami természetes csatorna húzódott, telente befagyott és egyébként sem akadályozta a partjain lakó vadász-halász népséget mozgásában. Ezek az emberek - a világtörténelemben különleges úttörőkként - a közelmúlt eszkimóinak életmódját alakították ki. Mióta földművesek jelentek meg a kontinens északi részén, a helyzet megváltozott. Elolvadt a nyári hó- és jégpáncél. Szegényes flóra kínálta Skandinávia jobb sorsra