Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

dössze néhány - a törzsökös lakosság által elő sem állítható - termékkel járult hozzá a parasztok és a nemesek együttéléséhez. De kié volt a föld a föld társadalmában? A bonyodalmak a tulajdonlásból adódtak. A földről ugyanis a paraszt és az úr egyaránt azt gondolta, hogy az az ő birtoka, tulajdonképpen elidegeníthetetlen tulajdona. A feudalizmus története a földtulajdonban ellenérdekelt felek kötélhúzásának históriája. A klán (vagy a törzs) lakóterülete köztulajdon volt, az egyes családok - a klánfönök tudtával és belegyezésével - müveitek belőle egy-egy darabot. A főnök helyzetét megszilárdította és módosított a tulajdonláson, amikor szabályozta a klán (a törzs) tagjainak, majd az állam alattvalóinak részvételét a lakóterület elsajátíthatósága terén. Az antik rendszerben a klán már szétfoszlott, legalábbis Dél-Európa kereskedelmileg megerősödött társadalmaiban. Itt átalakult a vérségileg különféle gyökerű famíliák közössége, ebből jött létre a város, amiből idővel állam lett, ez az újsütetű közösség gyakorolta a tulajdonosi jogokat. Az vehetett részt a tulajdonlásban, aki városlakóként részt vett a város közterületeinek birtoklásában. A hatalmat tehát a tulajdonosok birtokolták a provinciákban is. Itt azonban osztozniuk kellett a javak elsajátításakor az őslakossággal. Amikor a birodalom összeomlott és az idegen eredetű földesúr elmenekült, valamelyik klánvezér ült helyére, s azon volt, hogy szerzett jogait érvényesítse. A középkorban tehát két rendszer szokásjoga keveredett egymással. A földet nem rabszolga művelte, mint egynémely antik majorban. A paraszt adózott és dolgozott az úrnak, de akár tovább is költözhetett. (Más kérdés, hogy jobb életkörülmények ritkán csábították.) Ilyen körülmények között az egykori klánfőnök (illetve utódja) közösen gyakorolta a földdel kapcsolatos jogait klánja valamikori tagjainak leszármazottaival, továbbá azokkal, akiket az együtt élők csoportja befogadott soraiba, tulajdonképpen osztozkodott velük a föld tulajdonlásának jogán. Minthogy mindkét fél az általa felfogott területet sajátjának tekintette, nem sikerült kibékíteni az érdekelt feleket abban az ügyben, hogy végül is melyikük határozza meg a másik részvételét a közös földtulajdon elsajátításában. A huzavonát csak ott sikerült legitimálniuk, ahol az egykori klánfőnökből már nemes úr lett, a parasztok újabb generációjának tagjai pedig nem illeszkedhettek be a közösségi tulajdonlásba. Nekik tehát el kellett költözniük. Távozásukat a klánfőnökök (és utódaik) is előmozdították, sőt megkönnyítették azáltal, hogy a maguknak tulajdonított - lakatlan területekre telepedni csábították őket. Itt egy darab ideig adómentességet élveztek a telepesek. Minden jel szerint kettős tulajdonlás volt érvényben. Sajátos helyzet. A legtöbb problémát az okozta, hogy a földesurak járadékokra tartottak igényt, a parasztok viszont igyekeztek kibújni a terhek alól. Időnként tehát felizzott az ellenségeskedés közöttük, és noha gyorsan elhamvadt a tűz, a parázs bármikor lángra lobbant. Persze a parasztok sosem szerettek adót fizetni, a középkorban sem, miközben a hatalmasok étvágya nőttön-nőtt. Amikor csak tehették, szorítottak egyes az adóprésen. A parasztok egy olyan társadalmi piramisban helyezkedtek el, amelyben ők alkották a rendszer talapzatát, felettük - keskenyedő rétegekben - mesteremberek, kereskedők és nemesek meg papok csoportjai alkották a piramis aránylag keskeny szeletét, a csúcson pedig az uralkodó famíliája és udvartartása foglalt helyet. Ez a rendszer tulajdonképpen nem is volt átjárható. Kivételszámba ment, ha egy parasztból mesterember vagy akárcsak hétszilvafás nemes lett, a polgár csak akkor rukkolt elő, ha valami ritka - méltányolandó - tettet hajtott végre (történetesen mértéken felül meggazdagodott és korrumpálva a hatalom ranglétráján felette állót, megvásárolta előkelőbbnek tetsző társadalmi státusát), egyébként céhbeli osztályos társait sohasem hagyhatta el, nem lett