Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

líthatnak a folyamokon is. A tengerjáró hajók csak az újkorban nőtték ki a folyamokat. Köln vagy Párizs mólóin még Amerika felfedezése táján is tengeren át érkezett hajórakományokat tettek partra. Innen poros utak vezettek a kontinens belsejébe. Kikötővárosokban átrakták az árut, ebből mindenki igyekezett hasznot húzni. Legtöbbjüknek sikerült is. Nyikorgó kordékon vagy szekereken vitték és hozták az árut a kikötőkbe. A szárazföld felszínének alakzatai meghatározták az úthálózatot. Talán Dél-Európa és Északnyugat-Európa között a folyamvölgyekben bonyolították le a legnagyobb forgalmat. Az áru útja tehát részint szárazföldön haladt, részint a Rajnán, az Elbán és más folyókon közlekedő bárkákon szállítottak. Utak és folyók kígyóztak délről északra. A Rhone vagy a Pó a bronzkor óta a kontinentális gazdaság vénája volt. A fuvarszállítmányok azonban lassan haladtak, mert az utak vándorai 20-30 kilométerenként megpihentek - legalább egy éjszakára, s egy beszálló kocsmában aludtak. Kivált az Alpokban, ahol hágókon, szorosokon kellett átvergődniük az öszvérek málnával terhelt karavánjainak és a mindenféle teherrel megrakott szekereknek. A prehistorikus kereskedést idővel felváltotta a civilizált, noha csaknem ugyanazokat az áruféleségeket forgalmazta. A kátyúkat sem temették be. Ennek ellenére mind többen számoltak a tengelytörés kockázatával és mindenre el voltak szánva, mert minduntalan útonállók fenyegették őket. Haramiákban, rablólovagokban az ókorban és a középkorban egyaránt nem volt hiány. A tengeren pedig a kalózok voltak az urak. A kereskedés veszélyes foglalkozás volt. Az áruszállítás azonban busás haszonnal jutalmazta a bátrakat, noha a kalmár és a fuvaros, ha meg akart élni (nem is rosszul!), számolni volt kénytelen nemcsak azzal, hogy olykor kifosztják és elmarad az üzleti haszon, hanem azzal is, hogy időnek előtte búcsút vehet az élettől is. Sokan közülük (elsősorban a házalók) örökös létbizonytalanságban éltek, mert az országutak törvényes és törvénytelen vámszedői fosztogattak és egyikük sem volt válogatós, hogy megkaparintsa joggal remélt hasznát. Mindenesetre a kereskedelem teljesítménygrafikonja - kisebb-nagyobb visszaesésekkel - folyamatosan emelkedett. Hosszabb időtartamot véve figyelembe, a növekmény többszöröse lett a kora középkorinak. Idővel ugyanis egyre nagyobb lett a piac. A kezdetek még nem sok jóval biztattak. A kontinentális gazdaság a kelta és germán időkben eljutott a paraszti gazdaság teljesítményeinek végső határáig. Önellátásra rendezkedtek be. Nem volt számottevő iparuk. A bányakincset azonban igyekeztek kiaknázni. Többek között éppen a földvagyon vonzotta gyarmatosítóikat. A mediterrán civilizáció képviselői nemcsak egy hatalmi-közgazdasági rendszert építettek ki a bennszülöttek megrendszabályozása céljából, hanem jelentős beruházásokat eszközölve, rövidesen fellendítették a gazdaság teljesítőképességét. Ennek azonban részint az lett az eredménye, hogy a gazdaság regionalizálódott. A luxussal ellátott római villák urai (szinte a látóhatáron belül elterülő) üzemük hasznát élték fel. A közigazgatás és a hadsereg biztosította a rendszer működését, miközben a majorgazdaságban (amelynek keretei között működött a bánya is) sajátos helyi értékrend jött létre, minden ebben a mechanizmusban érvényesült, a gazdaság pedig mindinkább levált a birodalmi központok energiaszolgáltatásáról. A centrum és a periféria kölcsönhatásában előbb-utóbb az utóbbi dominált. Az eredmények azonban mégsem enyésztek el maradéktalanul. Hispánia, Gallia, Germania inferior, de még Pannónia sem csúszott vissza évszázadokkal korábbi állapotába. A római birodalom összeomlását követően sehol sem zuhant a civilizáció mély szakadékba, mindaz, ami a gyarmati rendszer idején létrejött, forrásává vált a mindennapoknak. Persze a krízis soha nem ismert méreteket öltött, ám elsősorban a városokban tett kárt. Mikor megszűnt a római közigazgatás, becsukták ugyan sok templom,